Erdélyi Gábor, a 90-es években induló művész, az ezredfordulón már generációjának egyik reprezentáns művésze, a képzőművészeti médiumok határterületeire viszi el a látogatót. 1999-ben a Velencei Biennálén A techné vállalása. Posztkonceptuális objekt-, illetve installációművészet Magyarországon című csoportos kiállításon képviselte hazánkat. A nemzetközi irányzatok legfrissebb trendjeibe is gond nélkül illeszkedő műveinek alapkoncepciója, – a festészet nyelvén belül maradva, a túlzott gondolkodás állandó csapdájának határozott kerülése.
„A képek távol tartják magukat napi társadalmi, szociológiai, még inkább politikai felvetésektől és moralizálástól. Sőt, azon igyekszik, hogy a képzőművészeti struktúrákkal, trendekkel, felépített koncepciókkal, látványos sémákkal és ötletekkel is szemben álljon. Azért nem öntörvényűségre vagy anarchikus szemléletre kell itt gondolni, hanem inkább a szabadság nagyfokú alkalmazására gyermeki öröm létérzéssel és terhektől mentes tudással. […] Az emberi ész alkotta szabályok tiszteletben tartása, de mégis a lehető legnagyobb mértékű tudatos elvonása a célom. Könnyű érzelmeken felül helyezkedő, tulajdonképpen az ismeretlenül mélyről jövő, sallangmentes idő nélküli cselekvés-történést igyekszem a képre vinni.”
Erdélyi olyan kölcsönhatásban álló képobjektek formájában fejti ki a műfajának vizuális, és elméleti kritikáját is érintő koncepcióit, amelyekben már nem működnek a művészettörténeti nyelvezet általános fogalmai. Egyetlen ponton tartja szigorú határok között tevékenységét, és ez a munkáinak végletekig professzionális technikai kidolgozottsága.
Sajátos filozófiája az állítás (meggyőződés) és tagadás (kétely) kibillenthető egyensúlyát keresi, amely paradox módon a kép hiányát helyezi fókuszába, és téma helyett az üresség, a bizonytalanság és az elgondolás (idea) megjelenítésének igényén épül fel. Ebben az ambivalens rendszerben a művész egyik eszköze a képet óvni szándékozó tárolódoboz, és az ismeretlen, anyagiságában nem létező kép. A megvalósulás két végpontja – az áthatolhatatlan anyag (márvány) és a leheletfinom tüll fedte, keretbe foglalt anyagtalanság áttűnésének végtelen könnyűsége – között történik.
A kiállítás egyik kulcsműve (és kakukktojása is) a tökéletesen kivitelezett, rendkívüli pontossággal megalkotott képek között egy hibás, sőt félbetörött objekt: a Baleset, hiány, harmónia című munka, amelynek látványosan megrepedt polikarbonát dobozkeretében metaforikusan fejeződik ki egy elmesélt élettörténet, a sérülés, a hiány, a lebegés után megtalált egyensúly vagy megnyugvás.