A lokális és univerzális téridő viszonylatok, illetve folyamatok egymással párhuzamos érzékelésének emberi-szervi határait megtapasztalva sokszor új felismerések körvonalazódnak bennünk. Például olyan, nem gyakran érzékelhető jelenségek derenghetnek fel a tudat horizontján, mint a párhuzamosság, a relativitás, vagy éppen a folyamatos és önkéntelen adatvesztés. Ezek a felismerések két dolgot biztosan tudatosítanak bennünk: egyrészt ráébresztenek felfogóképességünk fejletlenségére, másrészt felvillantanak valamit a minket körülvevő világegyetem határtalanságából s az abból eredő fenségesből.
Kant szerint a fenséges megtapasztalásának alaphelyzetét a képzelőerő és az ész konfliktusa teremti meg. A szerző ennek több módját is ismerteti Az Ítélőerő kritikája című művében. Szempontunkból talán a harmadik típus az érdekes, melyet leggyakrabban olyan végtelen természeti képződmények látványa vált ki, mint az óceáné vagy a csillagos égbolté. Jellemző, hogy ez esetben a fenséges érzete nem a képzelőerő kudarcából, mint inkább az értelem, a fogalmi képesség tehetetlenségéből ered, s az ismeretalkotás és -alkalmazás adottsága jelentősen alulmarad a látvány erejével szemben. Mindeközben elementáris, intenzív és megrendítő hangulat keletkezik bennünk, mely Edmund Burke szerint akár a fájdalommal, a rettegéssel és a magánnyal is párosulhat.
A fenségest azonban nem pusztán a végtelen természet és a kozmosz látványa idézheti elő, hanem az emberi képzeletet és felfogóképességet túlszárnyaló hálózatok vizuális megjelenítése is. Erre törekszik Szécsényi-Nagy Loránd, akit nem annyira a tér manipulálása, mint inkább a relatív időérzékelés lehetőségei foglalkoztatnak a kiállításon bemutatott munkáin. Az által összeállított „folyamatmérőkkel” megjelenített kozmikus vagy partikuláris eseménysorozatok szimultaneitása szüntelenül stimulálják beleérző képességünket. Akárcsak Kantnál, itt is a képzelőerő és az ész konfliktusa tematizálódik, annyi eltéréssel, hogy a Szikrában nem a végtelen természet látványának közvetlen szemlélői vagyunk, hanem az installációk által előállított relatív időtapasztalat tartja sakkban képzeletünket.
Szécsényi-Nagy művei végső soron arra ébresztenek rá bennünket, hogy az Univerzum ideje viszonylagos, azaz minden megfigyelőnek saját ideje van. A hol a kozmikus, hol a lokális téridő viszonyrendszerbe állított, majd onnan kibillentett néző pedig rendre azzal a (lyotard-i) kérdéssel szembesül, hogy a számára aktuálisan megadatott idő vajon a saját képzeletében, vagy esetleg a tudatában „történik-e meg”.