A wayang jelentése jávaiul báb, a wayangan jelentése árnyék, a wewayangan pedig visszaverődés. Az orang jelentése egyszerűbb: ember. A wayang orang pedig egy színházi műfaj, de magába foglal jó pár más művészetet is, a táncot, a gamelán zenét, az irodalmat. A nagyjából kilenc órás előadás a két nagy eposz, a Ramayana vagy a Mahábhárata történetét meséli el.
A wayang másik formája az árnyjáték. A történet ugyanaz, de a dalang, a bábmester néha aktualizál is, az istenek története mellett elmesél ezt-azt a helyi közösség napi életéből. Ilyenkor a nézők magukra ismernek, örülnek, vagy éppen bosszankodnak. Bár inkább örülnek, hiszen a történeteikkel együtt mégiscsak ki lettek emelve a hétköznapiból, mégiscsak bekerültek az istenek történetei közé. Az embernek szüksége van a kivételességre.
A wayang egyik legfontosabb központja Yogyakarta, ahol részben élek. Majdnem egy évtizeden át fényképeztem azokat az Isten háta mögötti vidékeket, ahova motorral még eljuthattam, azokat az embereket, akik az utamba kerültek, de akikkel pár szón meg egy mosolyon túl sokat nem tudtunk beszélgetni. Tavaly úgy döntöttem, egy időre visszatérek a műtermi portréhoz, ráadásul úgy, ahogy hajdan, majdnem három évtizede a legelső kiállítás anyaga készült. (Az Engelhard-hagyaték, 1996, Dorottya Galéria)
Ugyanazt a teret használva műteremnek, amelyben élek, a legegyszerűbb semleges háttérrel, egyetlen lámpával világítva, de mégis megteremtve egy színpadot. A modelleket alig instruálom, ha bármi kellék kerül a képre, ami segít nekik, az vagy a sajátjuk, vagy maguk választják ki a természetes környezetemből. A hely és a helyzet viszont óhatatlanul színpadra emeli őket, szerepet játszanak, igaz, nem egy más által megírt szerepet, hanem önmagukat.
A kép kiemeli őket a hétköznapiból, néha még idealizál is, de mégis kétségbevonhatatlanul róluk szól, ugyanúgy, ahogy a wayang emeli a hétköznapit a színpadra az istenek kivételes történetei közé. A műteremben felfokozva történik meg az, ami egyébként is szinte mindig, amikor valaki tudja, hogy őt most lefényképezik, tehát az a pillanata, az a tekintete, mozdulata megmarad, mások is látják majd, akár esztendők múlva is.
Az első kiállítás idején hasonló körülmények között azokat az írókat fényképeztem, akik akár a legközelebbi barátaim voltak, akár csak távolról ismertük egymást, de valamiképpen meghatározták az akkori életem. Sokkal személyesebb volt egy panteonnál, még akkor is, ha a modellek jelentős része jelentős helyet foglalt el a magyar irodalmi panteonban.
Most Jáván is azokat fényképeztem, akik valamiképp meghatározzák az ottani életem. A közeli barátaimat és távolabbi ismerőseimet. Van közöttük képzőművész és zenész, fotográfus és hajdani fotómodell, hitoktató és batikfestő, gimnazista és tradicionális jávai táncos, meg filmrendező a lányaival. Meg van közöttük nem jávai, aki ott él, meg nem jávai, aki csak meglátogatott pár napra.
A dalang bábmester ugyan, de a legelső, amit meg kellett tanuljon még az eposzok kilencórányi szövege előtt, hogy a wayangok nem bábok. Lelkük van, életük. Részben ő mozgatja őket, részben szabadon mozognak. A fény mindig ugyanaz, az árnyék mégis változik, azzal játszik. De, amit még ennél is jobban tud, hogy a wayangok nélkül hiábavaló minden tudása, legfeljebb mesemondó lenne. Wayangok nélkül dalangként munkanélküli.