Leitner Levente a szezonálisan adekvát ünnepi zabálás kezdete előtt még vacsoraszínházba invitálja a nézőket. Az egyetlen snittbe tömörített cselekmény a mindenkori családi vacsorák félre siklását mutatja fel, a generációs és életutak közötti szakadékokat, melyekbe az aperitif után belezuhanhatunk.
Ironikus, groteszkbe hajló szobrai megidézik a nagyszülők anekdotákban megőrzött nélkülözését, a szülők húsleves fölötti civakodását, a gyorsan lerészegedő nagyvilági nagybácsi kínosságát, és az asztaltól elküldött gyerek észrevétlen csínytevését.
Az alakok nélkül megfogalmazott jelenetek a diszfunkcionalitásról szólnak, arról az abszurdumról, hogy a test táplálása közben elsorvad a lélek, hiába a közös étkezés körülötti holisztikus pátosz. Az asztal körül átvészelt konfliktusok ugyanannyira kommentálják az emberi viszonyokat, mint az ételkultúránkat.