Markus Muntean (1962, Graz) és Adi Rosenblum (1962, Haifa) 1992-ben indult közös munkássága a kortárs festészet egyik legkövetkezetesebb és legizgalmasabb vállalkozása, amely több mint három évtizede a képiség határait és a kollektív tapasztalatok reprezentációs lehetőségeit kutatja. A művészduó alkotásai egyszerre idézik meg a klasszikus festészettörténeti referenciákat és a jelenkori médiakultúra vizuális nyelvezetét. Kettős referenciahasználatuk pedig olyan feszültségterek létrehozására törekszik, amelyekben a múlt és a jelen, a valóság és a fikció, az intimitás és az elidegenedés folyamatosan párbeszédben áll egymással.
A festmény és szobor kompozíciók középpontjában többnyire olyan fiatal személyek állnak, akik színházi tableau vivant-szerű jelenetekben elevenednek meg. A divatfotókról, közösségi médiából vagy saját fotóarchívumból átemelt alakok nem egyéni portrék, hanem stilizált „típusok” formájában válnak az egzisztenciális állapotok megtestesítőivé. Bár a kompozíciókon egymás közvetlen közelében helyezkednek el, tekintetük, gesztusaik és egész testbeszédük inkább a belső elzárkózás, a magány és az időtlenség érzését közvetítik. Ezt a paradox helyzetet erősíti a művek erőteljes fény-árnyék dramaturgiája, valamint a jelenetekhez és alakokhoz társított irodalmi idézetek Eliot-tól Woolfig és Shakespeare-től Beckettig. A vizuális konstrukciókhoz illesztett szövegek a feszültség fokozásával egy időben megnyitják és el is zárják a jelentést, következetesen elutasítva minden egyértelmű olvasatot.
A művek sajátossága, hogy miközben erőteljesen kötődnek az európai festészettörténet hagyományaihoz, kísérletet tesznek a kortárs vizuális kultúra ikonográfiájának újraértelmezésére is. A közösségi média önreprezentációs kódjai, a divatfotó pózai vagy a filmkultúrából kölcsönzött narratív töredékek egyaránt jelen vannak bennük, de nem illusztrációként, hanem a kulturális emlékezet és a jelen idejű tapasztalat közötti átjárásokként. Ez a kettősség különösen érzékelhető abban, ahogyan a művek egyszerre idézik meg a Warburg-féle Pathosformel hagyományát és reflektálnak arra, miként veszítette el a művészet a patosz közvetlen kifejezésének monopóliumát a reklám és a populáris média térfoglalásának következtében.
A „non-place” (nem helyek) fogalma – Marc Augé nyomán – kulcsfontosságú az életmű értelmezésében. Muntean és Rosenblum festményeinek gyakori helyszínei repülőterek, várótermek és olyan más átmeneti terek, amelyek tranzitpontok, és a köztes állapot színtereinek atmoszféráját idézik meg. Ezekben a terekben az alakok közelsége sem oldja fel az elszigeteltséget, sőt inkább felerősíti azt, és a néző számára is a „közösségben való magány” tapasztalatát közvetíti.
Zsikla Mónika