Bozsó

Bozsó Nóra gesztusai is inkább tűnnek ösztönösnek, archetipikusnak, mint programigényűnek. Ám sem az alkalmi jelleg, sem a zsigeri késztetés nem akadálya annak, hogy ebben az átmenetiséget sugalló térben kirajzolódjon egy elméletileg körülírható és érzékileg, hic et nunc megtapasztalható rendszer: egy pixelek uralta korban az őseredeti rács-struktúra folyamatos továbbélése. Közelebb áll ez a rendszer – már csak egyértelmű anyagiságánál fogva is – Gottfried Semper idestova száznyolcvan éve leírt „gyakorlati esztétikájához”, s annak is művészeti ágakkal, korszakokkal összekapcsolt textilis fejezetéhez, mint a rácsszerű mintázatokkal foglalkozó újabb, és leginkább a modernitásra vonatkoztatott átfogó elméletekhez (Rosalind Krauss). Ez a rend inkább akar egy befelé forduló életforma lenyomata, mintsem egy világmodell szüntelen és akcionista hirdetése lenni. Ám ha beleandalodnánk a mindennapi kézművesség, a szinte vegetatív szövés gödöllőies ábrándképébe, rögtön mellbevág a falon a vasfűrészlapokból összeállított „vászonkötés” tudatos és provokatív abszurdja, Semper materialista logikájának frivol cáfolata. Mindazonáltal a „textilis” rendszer táblakép formátumban is megjelenik a kiállított anyagban, igaz nem annyira a festmény, hanem inkább a kollázs hagyományos eljárásaira támaszkodva, utóbbinak meg- megbicsakló ritmusát a törvény szigorú ütemével, „a ráció bilincseivel” ütköztetve.