Nagyon megtisztelő, hogy szólhatok itt. Nem értek a művészethez, ezen belül a fotográfiához sem. Minyónak a munkáit viszont nagyon szeretem, és mióta néhány éve egy baráti körben megismerkedtünk, azóta követem is.
Minyó szép elegáns címet adott a kiállításának: FoToNoIrE jelenségek nem lineális dinamikája. A meghívón szereplő képnek a Minyó által adott neve Szaltó. Rövid bevezetőmmel erre szeretnék utalni, hogy a világot megfordítva, a fejjel lefelé látott világot kapjuk itt meg.
A modern neurobiológiai gondolkodás egyik legkiemelkedőbb képviselője a Nobel díjas Eric Kandel, aki Amerikában lett Nobel díjas. Csigák idegrendszeri kapcsolatainak elemzésével tárta fel, hogy a tanulásnak milyen mechanizmusai vannak. Ezért kapott Nobel díjat, de ő egyébként egy elüldözött bécsi zsidó volt, aki gimnazista korában menekült el az anschluss után, és amikor már Nobel díjas volt, akkor visszatérhetett a szerelmeihez, és gyönyörű könyvet írt a bécsi századforduló művészetéről, és arról, hogy mi szerinte a modern művészet hajtó ereje. Egy Nobel díjas már megteheti, hogy díszes könyvet ír hobbijáról. Amatőrként neki odaadták a képeket, gyönyörű kép sorozatokban mutatja be, mit gondol a művészetről. Kandel kiindulása az, hogy a XX. század elejére a modern festészet azért kerül válságba, mert megjelenik a fényképezés. A fénykép világával vége van az egykori realista és az egykori impresszionisztikus festészetnek, mert, gondolják a festők, hát ezt a fényképészek jobban vissza tudják adni. A valóság visszaadása, mint művészeti program nem lehetséges. Az egész dekonstrukciós típusú, másik oldalról pedig a konceptuális típusú művészet, mindez a fotográfia kihívása miatt jött létre, mondja Kandel.
Miért mondom ezt itt egy ilyen kiállításon? Minyó munkássága, hiszen ez már egy munkásság, amit itt látunk, azt mutatja meg, hogy ez az út fordítva is igaz. Minyo fordítva azt nézi meg, hogy mi mindent csinálhatunk önállóan, művészként a fényképpel. A fényképből kiindulva is újra megkapjuk azt az élményt, hogy az ember megkonstruálja azt a viszonyt, ami a kép és a valóság között van, és ennek a konstrukciós viszonynak új kísérleti megbolygatása a művészet, jelen esetben az a művészet, amely a fotográfiával kísérletezik.
Minyó kísérletezései, mert ő ténylegesen az anyaggal kísérletezik, újra állandóan elgondolkoztatnak minket ezen, hogy hogyan is épül fel a pontból egy kép, aminek élményét számos kép mutatja itt a kiállításon. A szuprematizmussal játszva gyönyörű és izgalmas játékokat adnak a képek. Sok szempontból hasonlítanak Malevicsre, Rodcsenkora, és hasonlítanak bizonyos dolgokban Mondrianra is.
A kiállításon egy piros fal mellett egy árnyjáték képsorozatban azt is megadja Minyó, hogy a fotográfiai technológiával való játék nem csak a látás megértéséhez ad sokat, hanem az emberi kapcsolatokról is sokat ad. Az árnyképeken keresztül, az arcok és a személyek dinamikája arra ébreszti rá a nézőt, hogy milyen minimális vonásokból milyen bonyolult emberi kapcsolatok építkeznek.
Bonyolultnak tűnik, de itt játékban kapjuk meg, hogyan keletkezik a fényjátékból kép, és hogyan keletkezik a képből az a benyomásunk, hogy egy felületet, egy tárgyat látunk, a másik oldalon pedig, hogyan keletkezik a képből emberi kapcsolat és emberi dinamika. Ez a játék adja meg Minyó kiállításának izgalmát, és őszinte reményem, hogy nem csak az itt jelenlévőknek, hanem a néhány hónapon keresztül a múzeumba betévedő embereket újra elgondolkoztatja kapcsolatairól, és arról, hogy hogyan is működik a világ.
Pléh Csaba