Lakner László életműve irodalom- és művészettörténeti referenciákkal telített. Az idézés Lakner művészetében az identifikáció sajátos formája: olyan művészek alkotásai, motívumai, szövegei jelennek meg idézetként az életmű fontos sorozataiban, mint Rembrandt, Leonardo, Kurt Schwitters, Vlagyimir Tatlin, Paul Celan és Walt Whitman, vagy olyan filozófusok kéziratai, mondatai és kötetei, mint Arthur Schopenhauer vagy Lukács György.
Marcel Duchamp kitüntetett jelentőséggel bír a Lakner által megidézett alkotók sorában. Már a Politechnikai szertárszekrény (1962-64) című korai alkotásán megjelennek Duchamp Nagy üvegének (1915-23) kapilláriscsövei, néhány évvel később pedig a művész egy konceptuális kockacukor objekten idézte meg Duchamp Why Not Sneeze, Rose Sélavy? (1921) című alkotását (Hommage à Marcel Duchamp [Rose Sélavy-nak], 1969), majd a hetvenes években egy fotórealista táblaképen monumentális léptékben festette meg Duchamp fesűjét (1973-74). Marcel Duchamp a festészetet elhagyó festőként vált kulcsfontosságú referenciájává a festészet végére és sorsára vonatkozó elméleti diskurzusoknak. Lakner fotórealisztikus módon megfestette Duchamp ready-made-jét, és ezáltal visszautalta azt a festészet terrénumába, jóllehet Lakner ekkori művészetében a festészet maga sem más, mint konceptuális gesztus. Lakner az 1970-es években eljutott a festészeten túli konceptualitástól a konceptualitáson túli (konceptualizált) festészetig. A történeti dokumentumokat és más írásos és fotografikus előképeket ready-made-ként gyűjtötte össze és értelmezte újra Gesammelte Dokumente című nagyléptékű, fotórealista festménysorozatán.
Miután 1974-ben Nyugat-Németországba emigrált, művészetének központi motívumává vált az archív dokumentumokon megőrzött emberi kézírás. Eleinte fotografikus hűséggel festette meg a kéziratos előképeket (mintegy követve az elődök kézmozgását), majd az 1970-es évek végén egyre szabadabban idézte a kéziratokat. Jelentős sorozatot festett Leonardo feljegyzéseiről és visszatért Marcel Duchamp életművéhez. 1978-79-ben kilenc monokróm festményen idézte meg Duchamp kéziratait – ezúttal nem imitálta Duchamp kézírását, hanem saját kézírásával írta fel a szövegtöredékeket: „Ezen a kilenc képen, amit jobbára már 1978-ban megfestettem […], a fehér színt egy beavatkozás alanyává tettem, és – ahogy a régi festőkönyvek nevezik – »a la prima« vittem fel. Az anyag szubsztanciája spontán cselekvésre késztetett. Élveztem, ahogy a motorikus vonások beágyazódtak a vastag festékfelületbe, és hogy az írásjelek átírását a festéssel magával azonosnak tekinthettem. Minden Marcel Duchamp olvasásából indult ki és az ő »Notes and Projects for the Large Glass«című szövegeiből, amiket hosszú, álmatlan éjszakáimon 1978 telén olvastam. Foglalkoztatott a fény újra és újra felbukkanó problémája, ahogy azt Duchamp ott elemzi.” – fogalmazott a művész Thomas Deeckének.
A – Robert Ryman monokróm alkotásaival is összevethető – fehér képeken Lakner a festészet határait vizsgálja, miközben nem mond le az impasto-felület elemi érzékiségéről. Később a fehér képek közül többet szürkére festett át, majd rendszeresen visszatért a Duchamp-sorozaton megjelenő, monokróm festékrétegekbe karcolt szövegtöredékekhez, amelyek többnyire a Litanies of the Chariot című Duchamp-szövegből származnak és a Nagy Üveghez kapcsolódnak. Lakner a témának később barna és kék változatait is megfestette. A Vintage Galéria kiállítása Lakner Duchamp-sorozatából mutat be válogatást. A szkripturális alkotásokon a („retinális”) festészettel kapcsolatos duchamp-i szkepszist átértelmezi a festői felület érzéki tapasztalata.
Fehér Dávid