Szobrászati munkásságom és művészetelméleti kutatásaim eredményeként a következő összegzést készítettem:
1. Számomra a szobor (vagyis a képmás) absztrakt felfogása egyenlő a szobrászat, de általában véve a művészet ontológiai feltöltöttségének kutatásával.
2. Ez a felismerés adott választ, a saját magam által feltett kérdésre: Miként inspirálhatja a mulandó világ rendjéhez kötött tevékenységet (szobrászatot) egy lényegében nem ebből a léttérből érkező impulzus? Miként alakulhat a műalkotás az isteni élet erejéből, annak törvényszerűségei által?
3. Miként lehet szobrászként elérni, hogy egyre kevesebbet avatkozzak be a valóságba, s inkább teret engedjek a dolgoknak, hogy azok megmutathassák maguk.
4. Kutatómunkám során meggyőződésemmé vált, hogy „az ember alkotótevékenységének az Isten hatalmába kell esnie”. Érzéki motiváltság helyett valamiképp pneumatikus vezérlésűvé kell válnia.
5. Vallom, hogy a szobrász nem tagadhatja meg a kőszobrászat teleologikus, ontologikus, mintaképi eredeztetését, fel kell ismernie, hogy a kő fokozatosan közli önmagát a teljességet. Van itt egy történés mely jóindulatú eréllyel el akar válni az emberi, művészi hatáskörtől, egy önálló alkotó erő, mely mégis szeret az ember keze alatt megnyilatkozni. Azaz van az illetékességemnek egy érzékeny határa, amelyet nem léphetek át. A közönségestől itt válik el a szent.
6. A szellem nem tűri a mechanikus eljárásokat. Az életnek és halálnak egyszerre együtt kell megjelennie a műben, a szobrász csak így értelmezheti újra önmagát.
A szellem legmélyebb sötétjén
átragyogó fény vagyok
Ez az isteni szikra létem alapja
esszenciám mennyei fénye
részlet Balanyi Zoltán saját Ars poétikájából