A huszadik század egyik legjelentősebb jelensége a digitális forradalom, amely alapjaiban alakította át az emberiség időtapasztalatát. A figyelemgazdaságban az algoritmikus rendszerek és a mesterséges intelligencia olyan ütemben generálnak adatot, amely messze meghaladja az ember kognitív kapacitását. Bár egyre inkább alkalmazkodunk a gépek sebességéhez — abban a hitben, hogy ez az alkalmazkodás lehetővé teszi számunkra, hogy lépést tartsunk a világgal — a digitális rendszerek és generatív technológiák csupán látszólag segítik a megértést, valójában az emberi idegrendszer nem képes ilyen sebességgel információt befogadni és feldolgozni. Ennek következtében a digitális idő sebessége elszakadt az emberi tapasztalás és érzékelés ritmusától.
Hartmut Rosa, szociológus már 2010-ben rámutatott erre az eltávolodásra. Véleménye szerint a gyorsulás egyre nehezebbé teszi az egyének számára, hogy jelentőségteljes kapcsolatokat tartsanak fenn a világgal, ami növekvő elidegenedéshez vezet. Bár az információhoz való hozzáférés soha nem volt ilyen könnyű, a megértés és a reflexió folyamatai egyre nehezebbé válnak. Tárgyak, eszmék és tapasztalatok soha nem látott sebességgel válnak elavulttá, miközben a figyelem széttöredezik, elaprózódik, melynek következtében a jelen pillanat már nem szolgál referenciapontként. A jelentésképzés és a tudástermelés így instabillá válik, és ennek következtében a jelentés szétesik, fragmentálódik, és referencia nélküli műveletté válik. Ez az állapotot Jean Baudrillard szociológus és filozófus a „történelem végének” nevezte.
A narratív idő — amelyet folyamatosnak és lineárisként értelmezünk — megszűnik, és helyét a rendezetlen információáramlás veszi át. A filozófus, Byung-Chul Han ezt paradigmaváltásként írja le, amelyben a történelem lineáris folyama feloldódik az adatok széteső áramlásában. Ebben a keretrendszerben egy újfajta időfelfogás válik szükségessé. A kortárs idő — akárcsak maga az információ — atomizálódik és fragmentálódik, inkább elszórt pontokként jelenik meg, mintsem koherens folyamatként. Ahol a folytonosság egykor irányt és struktúrát jelentett, ott a jelen pillanat instabil intervallumként mutatkozik meg. Az idő szövete mostanra mintha szétszórt pontokból állna össze, amelyek nem rendezhetőek halmazokba, és nincsen konzekvencia – nem következtethető az egyik esemény a másikból.
A figyelemgazdaság, kihasználva a töredezettséget és az azonnaliságot, a momentumot teszi a legfontosabb eszközévé és arra törekszik, hogy a fogyasztási loop kijátszhatatlan legyen. A gyorsulás logikájának megtörését Byung-Chul Han a visszalassulásban látja. Véleménye szerint az idő szövetét alkotó pontok nincsenek összekötve, hiszen hiányzik a referencia, ezáltal ott egy üres tér tátong. Ebben a betöltetlen térben lehetőségünk van arra, hogy lelassuljunk, a kognitív folyamatok visszanyerhetik tapasztalati mélységüket, és a jelentés ismét formát ölthet. A lassítás episztemológiai cselekedetként működik: szándékos gyakorlatként, amely visszahódítja a pontok közötti intervallumot mint a lehetőség terét, ahol az érzékelés, a jelentés és a tapasztalat újra összeállhat.
Kiállító művészek:
Alicja Bielawska, Jakub Hubálek, Lázár Kristóf, Lődi Áron, Mostoha Marcell, Rédling Hanna, Széll Ádám