Mindent lehet társítani mindennel – kiváltképp ma –, ám korántsem lényegtelen, hogy ezt állításként vagy kérdezésként tesszük. A hagyományos időtudat, miszerint az idő lineárisan halad a múltból a jövő felé, melynek metszéspontjában, a mindenkori jelenben találjuk magunkat, a francia filozófus, Henri Bergson szerint téves. Ha az időt egzakt módon kívánjuk megragadni, ekképp Bergson, akkor azt nem a fizikai világhoz mérten kell elképzelnünk. Mert az idő elsődlegesen belső(vé tett) idő, az egyén által megélt idő.
Tárgyak, személyek és jelenségek, melyekkel életünk során kapcsolatba kerülünk, az emlékezetünkbe íródnak, fontosságuk vagy súlytalanságuk függvényében bevésődnek vagy épp elhalványulnak. Érintett feledésről beszélhetünk akkor, ha a dolgok a maguk valójában feltárulnak a tudatos észlelés és az érzéki megragadás számára, majd elrendeződnek egy számukra kijelölt helyen a személyes emlékezetben, átadva ezáltal magukat a visszaemlékezés és felejtés szüntelen körforgásának.
A kézben tartott idő című munkát Szilágyi Teréz egy közös, főiskolai kiállításra készítette, Lehetetlen, avagy küzdelem a fogalom tárgyiasításáért címmel, melyet az Artpool Művészetkutató Központban rendeztek meg 2001-ben. E művét később, de még szintén abban az évben az Óbudai Társaskör kiállítóterében mutatta be, melyhez egy szövegtöredéket is mellékelt, így a mű címe A kézben tartott idő-re módosult.
Szilágyi Teréz egyik nap meglátta egy régiségbolt kirakatában egy fürdőkád kicsinyített mását, amelyet feltehetően babaházhoz készítettek. Ez az eredetileg neutrális játéktárgy idővel olyasvalaminek az emlékévé vált számára, ami immár emlékezete szerves részét képezi, és amit már képes volt a sík felületre, vászonra festett munkájához társítani. E parányi fürdőkád úgy viselkedett az emlékezetében, akárcsak Arundhati Roy Az apró dolgok istene című regényében a szereplők kollektív tudata: „Tudták, hogy a dolgok egy nap alatt meg tudnak változni.”
Ekképp Szilágyi Teréznek sikerült egy kezdetben megragadhatatlan emléket emléktárgyként megjelenítenie. Bergsonhoz visszakanyarodva, Dienes Valéria filozófus és táncpedagógus a következőket írja filozófus korai időelméletéről: „Az emlékezéssel bensőleg összeszövődve működik, s éppen ezért vele mindig azonosítják a múlt igazi megmaradását, minden egyes élményünk egyetlen s ismételhetetlen emlékét. […] Közönséges emlékezésünk majdnem mindig a kettőnek [a testi emlékezetnek és a múlt emlékének] az összejátszásából származik.”
Tillmann Ármin