Szentendre a 20. század elején átmeneti korszakot élt meg. A századforduló óta egyre intenzívebbé váló magyarosodás alapvetően megváltoztatta a város társadalmi és kulturális szerkezetét, majd az I. világháború, a Tanácsköztársaság és a trianoni békeszerződés traumái gazdasági és politikai bizonytalanságot hoztak. A korábban soknemzetiségű, de főként szerb vezetésű település ebben az időszakban kereste fejlődési lehetőségeit. Szentendre ekkor falusias hangulatú, kereskedő és kézműves hagyományokra épülő kisváros volt, azonban az 1920-as években induló folyamatok másfajta jövőkép felé terelték.
A korszak meghatározó alakjaivá a városba kívülről érkező polgármesterek váltak; programjukban a modernizáció, az infrastrukturális fejlesztések és az idegenforgalomra épülő jövő kialakítását fogalmazták meg célként. Elképzeléseik nem feltétlenül váltak elfogadottá, az időről időre megerősödő helyi lobbi a város nagyközséggé alakítását szorgalmazta. Persze a város fejlődési lehetőségeit a helyi és országos vezetők vízióin túl földrajzi helyzete – a Duna, a Pilis és Budapest közelsége –, a folyamatos népesség- mozgás, valamint a mindenkori államhatalomhoz fűződő viszony is erőteljesen befolyásolta.
A mából visszatekintve a művésztelep törekvő felkarolása 1926-ban egy (képző)művészetre épülő városimázs létrehozásához teremtett alapot. A Vissza a jövőbe tárlat a szentendrei Régi Művésztelep megalakulásának százéves jubileumához kapcsolódóan a befogadó város társadalmának néhány közismert és kevésbé ismert szereplőjét, a település fejlesztésének dilemmáit, átalakulásának tendenciáit idézi meg, jórészt korabeli fotók által.