A szépség kapcsolati esemény. Sajátos időbeliség lakozik benne. Kivonja magát a közvetlen élvezet alól, hiszen egy dolog szépsége sokkal később jelenik meg, egy másik fényében, mint reminiszcencia. Történeti lerakódásokból áll, melyek foszforeszkálnak.
Byung-Chul Han: A szép megmentése
A szép megmentése című könyvében Byung-Chul Han azt kritizálja, hogy a kortárs kultúra a szépséget puszta simaságra redukálja. Ehelyett a szépség helyreállítása mellett érvel: olyan minőségként, amely megőrzi fenséges (sublime), átalakító erejét, túlmutatva az anyagi világon. A szépség szerinte az idő távlatából fakad, és egy másikra – egy másik emberre, emlékre, közegre vagy színre – irányuló, szinte nosztalgikus visszaemlékezést igényel. Új megvilágításban, rétegzett, palimpszesztikus természetén keresztül foszforeszkáló fényt áraszt – egy belülről sugárzó, mindig jelen lévő derengést.
Pontosan ez a belső ragyogás, a szín anyagtalan tündöklése az, ami összeköti az ausztrál Jonny Niesche (szül. 1972, Sydney) és Nemes Márton (szül. 1986, Székesfehérvár) művészetét. Dialógikus kiállításuk címe is erre utal: The Beauty That You See in Me Is a Reflection of You, azaz „A szépség, amit bennem látsz, a te tükörképed.” A cím a szépség fogalma köré szerveződik, míg a „te” és az „én” együttes használata relációt állít és kölcsönösséget teremt. E viszony megfogalmazásával elmosódik a határ a néző és a látottak között: a szubjektum és az objektum felcserélhetővé válik, nézőpontjaik pedig megfordíthatók. A reflexió kettős iránya előhívják a visszatükröződés viszonylagosságát: kit és mit tükröz a tükör? Engem, mást, vagy esetleg valami köztes létezőt?
Jellegzetes színmezőiben, amelyek mára összeforrtak a nevével, Jonny Niesche a színek telítettségével és átmeneteivel dolgozik, miközben az észlelés természetét vizsgálva kérdőjelezi meg, hogyan látjuk, érzékeljük és rögzítjük a világot. Művei a festészet, a tárgy és az atmoszféra határán lebegnek, amellyel hagyományos nézői attitűdöket bizonytalanít el. Finom, festékszublimált voile anyagot feszít csiszolt tükörplexire, létrehozva egy sajátos, többrétegű felület, amely egyszerre materiális és immateriális, áttetsző és opálfényű. Lágy színskálái – a púderrózsaszíntől az élénk rozéig vagy éppen a mély borostyánszíntől a higgadt skarlátvörösig – kifelé halványuló, lekerekített téglalapokként terülnek szét a felületen. A szín itt nem annyira felvitt festékrétegként, mint inkább belülről sugárzó fényességként jelenik meg.
Áttetszősége révén az egymáson elcsúsztatott, rétegzett voile szövet moaré-hatást kelt, amely az egyébként statikus formákat optikailag ingataggá teszi, és finom, holografikus mozgást idéz elő, ahogy a néző helyzetet változtat, és a felület szívébe tekint (In the heart of the surface, 2026). A tükröződő élek és a sminkárnyalatokat idéző színek a művész gyerekkori emlékeiben gyökereznek, amikor édesanyját kísérte bevásárlóközpontok dekorkozmetikai osztályára, egyúttal a szépség egy alternatív értelmezésére is utalva. A Cosmos cosmetics (Honey vision) (2026) című műben a tükörpolírozott fémkeret kifeszített selyemvoile-rétegeket fog közre, amelyek együtt kijelölik a festmény-tárgy immateriális testét. Ugyanez az áteresztő, porózus minőség érhető tetten a Cosmos cosmetics (Scarlet vision) (2026) című kompozícióban is, ahol Nemes Márton Niesche művét programozott LED fénysorokkal keretezi. A színes fénysugarak a falról, a tükörszélekről és a szőtt anyag szinte pszichedelikus hullámairól verődnek vissza, a naplementék gyorsan változó, megfoghatatlan természetét idézve.
Nemes a festészetet élénk, több érzékszerve ható térré bővíti, ahol a szín, a hang, a fény és a struktúra egymásba olvadva hoz létre új valóságokat. Munkásságát a kromatikus folyékonyság és a totális síkbeliség elutasítása jellemzi, amely révén képfelületei dinamikus, immerzív környezetté alakulnak. The Void Paintings című sorozatában a festett képsík helyét tükröződő sárgarézlemez veszi át, amely a néző tükörképét a mű aranyló ködébe ágyazza. Legyen szó sárgarézről, festékszóróval fújt grádiensekről, lézervágott fémekről, LED-fényekről, faragott kőről vagy mázas kerámiáról, kompozíciói a tapintható anyagszerűség és a tapinthatatlan frekvenciák között ingadoznak. A techno kultúrában gyökerező, mégis a spiritualitás felé tendáló művei felfokozott, érzékszervi tapasztalást teremtenek, amelyben a transzcendencia mozgásba lendül.
Niesche és Nemes a kiállítást mint médiumot értelmezik: tükröződésekkel dezorientálják a térérzékelést, színskálákkal atmoszférát teremtenek, a hang integrálásával akusztikus miliőt hoznak létre, az anyagszerű illúziók keltésével képi hallucinációt idéznek elő, míg a szépség árnyalatról árnyalatra bontakozik ki. Az élénk színátmenetekkel megfestett ciklorámák körülölelik a nézőt; az éles élek és sarkok elmosása feloldja a horizontot, a végtelen tér érzetét keltve. A teret átitató atmoszférikus hangok Hencz Péter hosszú zenei kompozíciójából visszhangzanak. A Stereo Paintings – két falra szerelt, hangszórókkal ellátott festmény-objektum – lassulásra invitálnak és kitartó figyelemre ösztönöznek.
Ebben a körforgásban, ahol a figyelem egyszerre áramlik kifelé és befelé, Niesche vertikális, vele egymagas, oszlopszerű szobrai egyfajta önarcképként funkcionálnak. A hajnalkékből rügyrózsaszínbe áthajló selyemmel borított szobor hullámos tükörélekkel építi be a nézőt a műbe, konkrét dimenziót kölcsönözve a kiállítás címének. A művész önarcképe így a nézőévé is válik. Ezek a megszemélyesített, absztrakt totemek párbeszédbe lépnek Nemes monolitikus homokkőszobraival, amelyek keménységét a fluid kerámiák és fújt színek lágyítják. A talapzat tükröződő felülete a lenyugvó nap fényében színezett, mozdulatlan víztükör érzetét kelti. Egy álló test jelenlétét sugallva mindkét szobortípus szembesíti a nézőt, és a tükröződés révén közvetlen kapcsolattá alakítja a találkozást: az én nincs egyedül, hanem a másikban találkozik a saját tükörképével.
Niesche és Nemes alkotói gyakorlata élénk színek, markáns átmenetek és aranyló tükröződések áradatává olvad össze. A tükröződés – a „tiéd” és az „enyém” – labilis kölcsönössége Niesche moaréjában, Nemes lüszterében, és a közösen alkalmazott aranyló, reflexív felületetekben egyaránt jelen van. Ami ebből kibontakozik, nem a szépség rögzített képe, hanem egy fenséges, transzformatív találkozás: testben érzékelt, késleltetett, tündöklő kapcsolati esemény. Ami megmarad, az nem a kép vagy maga a találkozás, hanem annak utóhatása, hátramaradt fénye – egy foszforeszkáló nyom, amely túlmutat a látás pillanatán. A szépség tehát nem az objektumban vagy a szubjektumban honol, hanem a kettő közötti térben születik meg: a látásban, a tükröződésben és az emlékezésben. Ahogy Byung-Chul Han rámutat, a szépség késleltetve jelenik meg, egy másik fényében. Itt ez a másik bizonytalan: lehet te, én, a másik művész, a mű, a tér, vagy az átörökített emlék. Ami megmarad, az nem feltétlenül a kép, hanem annak a visszhangja – egy utóizzás, amely az idő múlásával bontakozik ki, messze a találkozás után.
Hanna Claris