Nincs reveláció
A kiállítás élménye nélkül, csak a cím alapján gondolhatnánk azt, hogy a város közepén templomtornyokat, reformkori politikust mintázó szakállas szobrot, szökőkutat, századfordulós eklektikát találunk. Németh Marcell tárgyain ehhez képest panelházakat, gyárkéményeket, reflektorokat, toronydarut, kádárkori játszószereket látunk. Biztosan nem egy patinás szabad királyi város közepén vagyunk. Ez itt indusztriális város közepe…
Indusztriális város ma már csak a romjaiban és félmúltjában létezik. Régen működött, de nem annyira régen, én például már éltem akkor javában. Indusztriális város emberei gyárak között laktak, gyárban dolgoztak, a gyár gyilkolta meg sokukat. Miskolcon olyanokról tudtam, hogy vasgyár, gépgyár, drótgyár, házgyár, papírgyár, kenyérgyár, tejgyár, csokigyár… Több is volt, de azokat bonyolultabban nevezték. Ahol húskészítményeket gyártottak a Szinva patak Sajó-torkolatánál, az húsipar vagy húskombinát volt. A gyárkeresztapák úgy ítélték meg, kenyeret meg tejet lehet gyártani, a hús más.
Játékgyárunk nem volt, játékboltunk sem sok, leginkább a főutcai gömbös, időnként forgó és világító cégérgömbje éppen itt látható mostanság a Miskolci Galéria udvarán. A játékboltban kapható kézi játékok műanyagból, a játszótériek vasból készültek, a vasgyár tehát mégiscsak érintett volt, ezek szerint gyerekként a hetvenes-nyolcvanas években házgyári paneltömbökben laktunk, vasgyári játszótereken időztünk.
Németh Marcell szobrászművész munkáin feltűnnek indusztriális város utcaképi részletei kiemelve hétköznapi környezetükből, szürkésfehér háttérrel. Havas vagy párásan ködös időben járókelők pillanatnyi pillantásai adnak hasonlót. Távolról, elkerülten ismerős köztéri tárgyak és építmények. Az anyaghasználat eleve hozza a fémes szürkeséget, ami a panelházi szórt kavicsos tömbhomlokzathoz is megfelelő.
A fehér halottas gyász színe a japán kultúrában. Indusztriális város inkább múlt, mint jelen, pláne jövő. Lappföld rénszarvascsordái dermedt óvatossággal nagyívben elkerülik a magasfeszültség oszlop- és póznarendszerének nyomvonalát. Lehet, ránk, gyanútlan városi járókelőkre is ártalmas viszonylagos közeliségük, ugyanakkor mindennapos életkeretünk részeként valami otthonosság sugárzik felőlük. Ártalmasan otthonos.
És kádárkori játszótér-maradványok, az öröm hűlt helye: elhagyottan otthonos. Gyermekkorunk romjai. Németh Marcell tárgyaival engem át lehetne verni olyasmivel, hogy ezek korabeli modellek, amiket anno sikerült a Triál Vállalat tervezőműhelyéből kicsórni, esetleg csodálkoznék, 50–60 éves korukhoz képest milyen jó színben vannak. De mik ezek pontosan?
Magyar nyelven az első kézikönyv 1974-ben jelent meg a játszóterek tervezéséről, fenntartásáról. Rögzítette, hogy a mókuskerék hivatalos elnevezése forgódob, a libikóka billenőhinta, a láncos hinta lengőhinta, a közbeszédben körülményesebben magyarázható tartozékok pedig mászóházikók, mászógömbök, mászócicák, mászógúlák, szögletes mászók, mászókúpok, mászóívek, hullámos mászók, forgóhinták, esetleg háromágú körforgók (Jancsó – Osvát – Sárdy 1974. 43. és 169). Utóbb, egy 1979-es kiadású kézikönyv már a panelos lakótelepek első évtizedének negatív tapasztalatai nyomán tett afféle megállapításokat, hogy sok „baleset forrása a hinta kezdetleges felfüggesztési módja. Az egymáshoz surlódó karikák rövid idő alatt elkopnak, a hinták leszakadnak. (…) Forgalomban levő hintaülések igen veszélyesek. A kemény, sokszor éles, hegyes megoldással készülő fém ülőkék további gyártását és forgalmazását le kellene állítani. (…) A hinták alatt homok legyen és ne aszfalt, mint a legtöbb helyen jelenleg. (…) A mászókatípusok tevékenységkínálata igen silány. Ezek többnyire más-más formát öltő szilárd létrák, vagy egy-egy tevékenységet biztosító egyszerű mászókák. Anyaguk fém, tehát használatuk korlátozott” (Pirk 1979. 171. és 180). Valamint: a lakótelepek „sivár aszfaltburkolatú terei, gyér növényzete, szomorúan egyforma játszóterei ingerszegény környezet kialakulásához vezettek. (…) Játszótereink többségének tevékenység-kínálata igen szegényes. A homokon és fémből készült játszószereken kívül csak elvétve találni egyéb játékra inspiráló lehetőséget. A játszótéri berendezések, játékszerek választéka kicsi, kevés az igazán jó, sokoldalú tevékenységre ösztönző típus. Csupán a Triál által forgalmazott fémkollekciók terjedtek el. (…) Kevés a játéklehetőség, hamar megunják, nagyobb gyerekek, felnőttek nem tudnak mit csinálni” (Pirk 1979. 9. 12. és 21).
Hmmm. Eltelt azóta cirkó 50 év. Mostanra az államszocializmus évtizedeiből még megmaradt fantomjátszótereink kétségtelenül „nem-helyek”, a félmúlt talán jobb időket megélt, rozsdásan töredékes nyomai. Panelgarzonom ablakból éppen tegnapig, ráláttam a leszakadt láncoshintára meg egy magas hullám-mászókára. Nem fér a bicajom, jó lenne odaláncolni a mászókához, de biztos ellopnák. Milyen funkciót találjunk a fantomjátszótereknek? Néhány legalább emlékműként maradjon meg, lehetne koszorúzni gyermeknapon. Biztosan hihetetlen, de éppen ma reggelre tűntek el…
Megoldás még nincsen, egyelőre történetek vannak. Klasszikus, szertartásosan epikus asztaltársasági történetmesélésre persze nincs már mód, alkalom, idő vagy igény, antropológiai adottságainknál fogva mégis lételemünk a történet. Németh Marcell igazán korszerűn, tárgyakkal mesél történeteket. Peti belép a kiállítótérbe. Egyedül van, nézelődik. Egyedül van, de neszezést hall. Közelebb lép, odahajol. Furcsa, a sárga csúszda suttog neki valamit. Suttog nekünk, és már látjuk is Petit kisfiúként szaladgálni, mászni, hintázni az Avas első ütem tízemeletes bérházai között, valamikor a hetvenes években. Peti, Veres Péter (1971–2026) barátom, kollégánk, kiállításépítő mester élt 55 évet és sajnos el kell hinnünk, hogy holnap lesz a temetése.
Részemről már nem is igazán lehetséges reveláció, így ötvenen túl felületesen buddhista távolságtartással viszonyulok a tárgyakhoz. Hely sincs a panelgarzonban, de tennék most kivételt, mert Németh Marcell kiállított tárgyai annyira jók, hogy bármelyiket hazavinném, befogadnám a világomba, amúgy is ott vannak benne a kezdetektől.
Kapusi Krisztián