A mítoszteremtést a konspirációinkkal és vágyainkkal karöltve, szükségszerűségnek utalta antropomorf földi játékszereinek a Fennvaló. Innen nézve már csak egy kényelmes adekvát lépés, hogy a tudatra ébredt csupasz majom a VALAMILYEN, ősidők óta megemészthetetlen nyers jelenlévőt saját, és kollektíven is szubjektív létélményévé alakítsa. Ezen nem csodálkozunk, mert holisztikus entitásokként álmainkban és látomásainkban a létezés végtelen szárnyalása a mozgásterünk. Ez a perszonális világ, ami a megszámlálhatatlan szocio-kulturális dogma, vallás, szokás inkubátorában is dúsan virul, immunis a tudomány tökéletlen szentenciáira, mert fejlett metabolizmusa a végtelen lüktető szabadságában lubickol.
Álmainkban egyszerre, az összes valós érzékszervünkkel paralel módon, minden irányban érzékelünk, az univerzum elhajló dimenzióiban teljesítjük be létezésünk fátumának „B” oldalát. E jótékony szellemi „magfizikánk” ébredéskor megfolyik a valóság párdimenziós kockás-füzetén, tíz körömmel kapaszkodunk az élmény aranyrögébe , a lázálom fojtó irtózatától zsigerileg menekülünk… az inflexiós pont soha nincs meg.
Az álom a tudat üzemanyaga.
Tökéletlen, jó esetben szép életünkben a beteljesületlen vágyainkat, ideális magán- algoritmusaink kimeneteleit polírozgatjuk. Ha a jelenben nem megy, akkor álmaink titokzatos vágyát kiterjesztve, a múltnak a „jótékony kollektív emlékezet”-ét manipuláljuk fanatikusan, a társadalmi csapdákra pár generáción túl nem emlékezünk a beképzelt morális idea, a NAGY TÁRSADALMI KÖZÖS KERESZTMETSZET nimbuszában. Ezt a tudati csapdát használja és használja ki a mindenkori hatalom gondolati közigazgatás címén.
Így, hogy a csupasz majomnak a fizikai kolonializáció nem sikerült, a „jó kimenetelű” fake-news addiktológiailag szükségszerű lett. Az álmok és a gondolkodás keretrendszere immár AI tökéletes „Szép új világ”-ában épített stadionokban folytatja perszonális történeteinket az előre megbeszéltek szerint. A történet-hamisítás pletykás szelleme végre kifejezheti tömegek álmainak happy endjét. Napközben a kiválasztottak egy jó Xanax- szal, a képzelet űrsebességét imitáló tudás informatikai melegében írják beteljesítő, jó esetben kielégítően negélyes történeteiket múlt-jelen-jövőről tömegeknek. Mert nélkülözhetetlen.
Még nincs betiltva, ahogy a saját álmok se….most még megengedheted magadnak.
Jópár éve izgat a jelenség, ahogy a sáskafaj-kolóniánk (jómagamat beleértve) mindent fölhalmoz, fanatikusan bespájzolja élményeit. Leginkább kép/mozgókép alapon. Korai eleink is ezt tették, csak barlangokban. Mintha a megélt múlt élményei, a magán-mitológiánk a társadalmi amnézia irtózatosra duzadt populációjában pár családi generáción túl mutathatna…. Ez az atavisztikus ösztön, a glóbuszon lézengő nyolcmilliárd mímelőnek a gombnyomásos olcsóságában gerjeszti terra és gigabájtokká a „megőrzött” emlékek képhalmazát. Fölfoghatatlan perszonális kép-kapacitás nagyhatalom lett a jobbágy is. Mindenki fotós lett, lemásolhatatlan, még pár évig olvasható ordas winchestereken, mikro-sds kártyákon vágtat a közel-múlt…én is így jártam.
„Az se örök, ami kőbe van vésve”- mondják a szobrászok, „hullámpapírra nem festünk”- mondják a sznob festők.
Egy késői rendrakás késztetésével az „örökkévalóságnak” kiválogattam 1000 fényképet a megtermelt közel 40 000 informatikai képi zajomból az elmúlt 35-40 év vonatkozásában. A fotók negatívjainak nagyított fóliáját rétegeztem, szabdaltam AI-t meghazudtoló elhivatottsággal magán-történelemhamisítássá. Az analóg kétségbe-ejtés illékony figurái az irányított véletlen szervező erejében konglomerálódtak szendvics-fotókká. Első és második felvonás…, előbb-utóbb a nagy rendező-elv szerint MINDENKIRE SOR KERÜL.
Horváth László