Amikor Stanisław Lem 1961-ben megírta a Solaris-t, nem egy szokványos sci-fit alkotott: a mű nem csak a tudományos-fantasztikus irodalom egyik alapköve lett, hanem a modern ismeretelmélet és az antropocentrikus világnézet egyik legmélyrehatóbb filozófiai kritikája. A történet központi eleme a Solaris bolygót borító óceán: egy kollektív, organikus, plasztikus intelligencia, amely képes az emberi elme legmélyebb, elfojtott emlékeit, traumáit és vágyait fizikai formába önteni. Ez a hömpölygő, plasztikus gél-szubsztancia két nap – egy vörös és egy kék – váltakozó, drámai fényjátékában lélegzik. A Solaris óceánja nem fenyeget, nem támad, csupán rezonál: mint egy kozmikus tükör, amely amellett, hogy (tükör)képet mutat, alakot is ölt és visszavetíti a szemlélő „esszenciáját” hús-vér képződmények és fénylő architektúrák formájában.
Horváth Éva Mónika festészete erre a lemi ismeretelméleti határvidékre kalauzol bennünket. Művészete nem a regény illusztrációja, hanem annak egyfajta vizuális analógiája. Alkotásai a solarisi óceánhoz hasonló mechanizmust mutatnak: egy olyan optikai és pszichés membránt képeznek, ahol a belső, a szubjektív, a láthatatlan rezdülések vizuális formát, textúrát és ragyogást kapnak. Ez a biomorf organizmus, a tömegáramlás Horváth Éva Mónika teljes életművében megfigyelhető.
A regényben a kutatók (a „solaristák”) szakkifejezésekkel próbálják leírni a bolygó által növesztett, fénylő formációkat: beszélnek mimoidokról, szimmetriádokról és aszimmetriádokról. Horváth Éva Mónika képeit nézve ugyanezt az alakváltozást és metamorfózist tapasztaljuk meg, csak éppen a festészet nyelvén. A művésznő ismert sorozataiban a nagyvárosi tömegek dinamikáját, az anonim emberfolyamok sodrását vizsgálja. A képeken a tömeg elveszíti individuális, szilárd kontúrjait: a figurák fénylő energiapályákká, pulzáló hálózatokká, áramlásokká olvadnak össze. Ez a képi szerveződés tökéletes párhuzama a lemi gél-óceánnak, amely nem csak számtalan organizmus eggyé szerveződéséből áll, hanem egyetlen, szüntelenül alakuló tudati struktúra is: maga a szingularitás.
Amellett, hogy Horváth Éva Mónika művein a tömegek elveszítik egyedi, izolált jellegüket, és egyetlen lélegző, hömpölygő, organikus szubsztanciává olvadnak össze, különösen hangsúlyos a ragyogás és a lumineszcencia jelenléte is. A festő nem csupán kívülről világítja meg alakzatait: a rétegződéseknek, a finom színharmóniáknak – a már-már taktilisan hűvös és egészen mély, meleg kékeknek és a néhol vibráló, néhol pislákoló arany árnyalatoknak – köszönhetően a fény a képek mélyéből, a vászon „szövetéből” sugárzik kifelé. A ragyogás így egyszerre felületi, transzcendens és immanens.
Művészetfilozófiai szempontból a kiállítás három egymásba fonódó gondolati ívet képvisel:
A fenséges esztétikája
Edmund Burke és Immanuel Kant a fenséges (das Erhabene) fogalmával írta le azt az érzést, amikor az ember elméje szembesül a felfoghatatlan nagysággal vagy komplexitással. Míg a szép harmóniát, kiegyensúlyozottságot és kellemes, megnyugtató érzést vált ki belőlünk, addig a fenséges a határtalannal, a felfoghatatlannal való szembesülés élménye. Lemnél az óceán vakító fénye és felfoghatatlan mérete váltja ki ezt a megrendülést, míg Horváth Éva Mónika képein a tömegek monumentálitássá alulása.
A testet öltött emlékezet (pszichomorfia)
Az antropomorfizmus az emberi test vagy arc vonásait vetíti ki az élettelen tárgyakra vagy jelenségekre. Ezzel szemben a pszichomorf alakzatok sosem merev tárgyak, szüntelenül a formálódás és feloszlás állapotában lebegnek, immerzív folyamatokat mutatnak meg. Ez arra reflektál, ahogyan az emberi elme működik: érzelmeink és emlékeink sem statikus képek, hanem szüntelenül áramló, fel-felragyogó, majd elhomályosuló belső folyamatok. Lem regényében az óceán anyaggá és fénnyé formálja a tudattalanban élő alaktalan képződményeket, érzeteket. Horváth Éva Mónika a pigmentet és a festői gesztust használja pszichés transzmitterként amelett, hogy rávílágít minket arra is, hogyan válik az egyéni megélés a kollektivitás építőelemévé és közösségi tapasztalássá, majd a kollektív emlékezet lenyomatává.
A ragyogás (Lumen Internum)
A ragyogás mindig reflexió is. A képek fénylő felületei előtt állva a néző saját percepciójának határait tapasztalja meg. A vakító sugárzás és a meditatív derengés közötti törékeny egyensúly a belső
elcsendesedéshez (lumen internum) és az önmagunkkal való szembesüléshez vezet. A fényáramlások és örvénylő terek a középkori claritas (a forma „belső igazságának” felragyogása) és a modern fenséges ötvözeteként működnek: a saját belső, feltáratlan mélységeink ragyogását tárják elénk.
Horváth Éva Mónika Solaris című kiállítása utazás egy másik bolygóra, ami mégis kísértetiesen emlékeztet a saját világunkra. A képekből áradó ragyogás és örvénylés arra hívja a látogatót, hogy lépjen be ebbe az organikus univerzumba, és hagyja, hogy a művészet és Solaris óceánja felszínre hozza a saját reflexióit és rejtett fényét.
Radics Panka