„Van valami a bölcsesség és az ostobaság között. A helyes véleményalkotás, amely anélkül is helyes, hogy meg tudnánk indokolni. Nem tudod-e, hogy ez se nem tudás – mert hogy is volna tudás az, amit nem tudunk megindokolni? – de nem is tudatlanság, mert hogy is volna tudatlanság az, ami eltalálja a valóságot? Ilyesmi tehát a helyes véleményalkotás, középen az okosság és a tudatlanság között.” „A bölcsesség szerelmesei a bölcsek és tudatlanok között helyezkednek el.” Platón, Lakoma 202a
„Előjelek, sejtelmek figyelmeztetések úgy járják át szervezetünket éjjel-nappal, mint a hullámverés. (…) A kezdődő nap minden reggel, mint frissen vasalt ing fekszik ágyunkon; a tiszta jóslatnak ez a mindennél finomabb, mindennél sűrűbb szövete úgy áll rajtunk, mintha ránk öntötték volna. A következő huszonnégy óra szerencséje azon múlik, hogy ébredéskor magunkra tudjuk-e ölteni.” Walter Benjamin: Egyirányú utca
Parmenides a ‘Természetről’ szóló írásában írja: ami megszületett vagy meg fog születni nem létezik. A látható születés és halál nem valóság, mert minden egy, összetartozik, és állandó kapcsolatban van a lélekkel. Klee azt írja, hogy a művészet nem ábrázol, hanem láthatóvá tesz, ahol a folyamat eleje és vége ismeretlen.
Így hát megélni a pillanatot a lélek természete alapján érdemes. Ez a labirintus vezet önmagunk megismeréséhez. Felfelé és befelé is, lélekben és testben egy időben.
Viszonyulás nélkül nem létezhetünk. Merleau-Ponty szerint egymás pillantásán keresztül igazolódhatunk, mások előtt válhatunk igazzá.
Minden a jelenben történik, múlik. Átmeneti, közbeeső állapot ez a megtörtént múlt és a következő megnyilvánulatlan pillanat közti szakaszban.
Lelki történések esztétikai jelenségként való szemléltetése ellentmondásnak tűnik. Agamben mégis úgy magyarázza Taste című munkájában, hogy a véleményalkotás egy olyan másfajta tudás, mely az igazság láthatatlansága (tudás) és a láthatatlan igazsága (szépség) között születik.
‘Az esztétikai tapasztalat is az önmegértés egyik módja… a művészet tapasztalatában valódi tapasztalat működik, mely azt, aki végzi, megváltoztatja’ idézi Bacsó Gadamert, ezzel igazolva a művészet tökéletes szerepét, lelki utunkat a tudás felé, majd így folytatja: ‘amennyiben az ember megérti önnön létét, és azt, hogy hányadán áll önmagával, akkor a mű kikényszerítette válasz megteremtheti azt a folytonosságot, hogy megértse, mi is ő és miként van, éppen az esztétikai tapasztalat szellemében és annak eredményeképp… Amiben élünk, itt és most, – folytatja – ‘ami úgy tűnik van, nem más, mint ami a lélek mozgását a látható felé és azon túl elragadja, azaz a görög Metaxu értelmében, ebbe a köztes mezőbe kivetett az ember.’
Kalmár János