Az emberiség, a civilizáció, az emberi lét fenntarthatóságának egyik alapfeltétele a pozitív fejlődésbe vetett bizalom és hit. A közösség és az egyén számára a tökéletesebb társadalom, a jobb minőségű élet, a boldogabb jövő ígérete az a muníció, ami elviselhetővé, értelmessé és túlélhetővé teszi a jelen megpróbáltatásait.
Az ilyen elképzelt, idealizált világokat Thomas More óta utópiának, azaz sehol-helynek nevezzük. És miközben a boldoggá váló jövőbe vetett hit elengedhetetlen a társadalom működéséhez, a fennálló rend változatlanságához legalább ilyen erős vágyak kötődnek.
A már megszokott jelen biztonsága megnyugtató, a változás ismeretlensége baljós. A negatív jövőképek – disztópiák – a történelem kezdete óta szerves részei a társadalom lelki működésének, de nevesítetté és „népszerűvé” az iparosodás és a modernizáció korában váltak, mára pedig bizonytalan hétköznapi létünk ismerős közhelyévé háziasultak.
Fabricius Anna 12 gesztus című kiállítása a jövőbe vetett hitre kérdez rá nagyméretű tájképein és portréin keresztül. Utópisztikus/disztópikus tájképei a múlt jövőbe szánt pozitív élettereinek romjai. A ’70-es években épült futurisztikus épületegyüttes a mobilitást, a közösségi együttlétet és a magas életet kínálta a tajvani elit közönségének, melynek rövid virágkorát az olajválság törte ketté.
A falra ragasztott elhagyatott életterek negatív erőtérbe helyezik Fabricius fekete-fehér portréit, mely a jelen jövőbe szánt pozitív élethelyzeteinek gesztusai. Ki hogy látja magát 10 év múlva? A gesztusokba bekapcsolódik a remény és az orientáció funkciója, a lehető legidealisztikusabb és legkedvezőbb forgatókönyv felvázolása egy gesztusban.
De lehet-e egy mozdulat utópisztikus? A “bármi lehetséges” gesztusait világunk gyorsuló változásai és krízisei merevítik mozdulatlanná.