Emily Dickinson: A béka hosszú sóhaja
A béka elnyúló sóhajaAz ábrándok folyamán –
Megrészegül egy nyári nap során.
Elhalványuló hangja
Az összhang pecsétje már
A fül izgágaságával
A test felszabadulása jár –
1876 körül, ford. Tayler Patrick Nicholas
Emily Dickinsont különösnek tartották életében, mivel napjait főként hálószobájába zárkózva töltötte: szándékosan választotta a magányt, az elvárások elől menekült. Remetesége azonban nem jelenti azt, hogy érzelmi élete szegényes lett volna: halála után kiadásra került versei arról tanúskodnak, hogy nagyon is érdekelte saját törékenysége, halandósága, illetve az egyedüllétben és a természetben kereste azt a megnyugvást, amit más emberek társaságában nem talált meg.
Kortmann Járay Katalin és Mendreczky Karina közös kiállítása a verseknél is messzebbre megy, és Dickinson olyan írásai is inspirálták, amelyek eredeti formájukban sosem jelenhettek meg. Részben cenzúrázott, részben megsemmisített privát levelezése arra enged következtetni, hogy élete szerelme bátyjának felesége volt.
Az alkotópáros Dickinson alakjában és a sérülékenységéről, környezeti indikátorságáról ismert béka szimbólumában igyekszik megragadni a nőies színezetű, sajátos melankóliát. A béka az egyiptomi kultúrában az anyasághoz is kötődik, mivel Heket, a magzatokért és a szülésért felelős istennő békafejjel jelenik meg.
A választott magány magyarázataként tűnik fel a megnemértettség, a másság, a lassan testivé váló lelki fájdalom. A szapphói utalásokban bővelkedő kiállítás belső térré alakítja a galériateret, ahol egyszerre személyesedik meg a női lét és azzal szemben támasztott elvárások elutasítása, illetve mindaz, ami felé a házasság és az anyaság helyett fordult Dickinson: a kertje, a virágai, a természet.