A kamera nélküli fényképezésről
Christian Schad fotó-kompozícióinak kiállításán
Az ember, míg él, közvetlenül reagál a fényre, mégpedig testének teljes felületével, hiszen a fotonok, a Nap fényének kis hírnökei a bőrt elszínezik, kirajzolva a fényintenzitás, idő és az ennek kitett egyén chromagráfiáját, mint a barna szín árnyalatait (miért is voltak barnák az első fotográfiák?)
Kultúrának nevezzük, mikor a napfény bőrünket egyenletesen már nem barníthatja le, hanem testünket sajátos alakú foltokra tagolja aszerint, hogy milyen mértekben, hol és meddig takartuk előle el, mely ábra ritkán, de – a gőzfürdőben vagy a szeretőnk előtt – láthatóvá válik, a privát fotográfia nagyobb dicsőségére.
A fény elől eltakart bőrfelület metafizikai pótlására – a kultúra jegyében – az ember létrehozta a szellemi epidermiszt, vagyis megjelent az üres lap, a tabula rasa, a tiszta felület írás vagy kép számara, a horror vacui kezelési útmutatójával impregnálva.
Finoman kikészített bőrt (kutya, bárány, borjú) használt erre hosszú ideig a bőrét a Napról állati és növényi anyagok transzmutációja segítségével elfedő ember, lejegyezve rá furcsa jelei révén mindazt, amit már képtelen volt befogadni, ám jegyzeteit időnként levakarta (hámlás artificialis) és a tisztított felületet újraírta (palimpsest) mivel több dolgok voltak földön és egen, mit inkább lejegyezni, mint felfogni lehetett.
Az ily módon szükségessé vált felületigény-növekedést új, más, fotoszintetizáló élőlények által termelt anyag (cellulóz), valamint saját szükségtelenné vált ruhái (újra)felhasználásával hozta létre megteremtve a türelmes papírt.
Ezt az új, papír alapú szellemi epidermiszt végkifejletként aztán majd fényérzékeny anyaggal vonja be, de erről később.
Az emberi test a fényt két helyen ereszti át (transcendo), reakciója ekkor nem festékanyag termelés, mivel itt bőr nem fedi, bár ritmikusan védi a kibírhatatlan sugárzást tagolva. A szemeken át az emberbe jutó fény teszi lehetővé, hogy a látható világot ne pusztán színe-változva érzékelje, hanem egészében tapasztalja. Ezt a paraepidermikus transz-szubsztanciációt (szubsztitúciót?) látásnak nevezzük.
A látásfolyamat expozíciója nyomán a képet az agy fotogramjai, a fogalmak hívják elő, teszik számunkra-valóvá, hogy az ítélőerő kritikájával fixálhassuk.
A fotográfia – a fotogram 1910-es, -20-as évek fordulója táján történt megjelenéséig – lényegében ugyanúgy reagált a világra, mint a bőr: a látványfelület felszíni látleletei révén mintegy a látványvilág konstituálta önmagát.
A lezárt szempillák dualizmusa – utókép, foszfén, imagináció egyfelől, a folyamatból kivont, bőrredőnnyel lezárt optika másfelől – mögött működik a belső látás, a "harmadik szem" teodolitjának láthatatlan, pásztázó, felmérő mozgása a tudat rétegein.
A fotogram készítése ehhez hasonló "sötétben tapogatódzás", mellyel az anyag közvetlenül meg/fel-fogott ábrázolásához érünk. Tárgyakat helyezve a fény útjába érzékprotézisünk a formák árnydiagramját s áteresztő képességük hierarchiáját mutatja. Amit láthatóvá tesz, az megfogalmazhatatlan, s az ismeretlen tartományának szemünk elől amúgy elfedett helyei – kapva az alkalmon – intim formáikkal kitárulkoznak.
Fotogram, rayogram, schadogram: a radiogram édesgyermekei, mellyel az embert világították át kamera nélkül, kivetítik egy fényérzékeny, transzparens síklapra. Tudják, ahogy Hans Castorp Madame Chauchat testén…
Fotogram, rayogram, schadogram: a tudomány és művészet e – megengedem, alkalmi – kapcsolatából származó kisded formák születésénél nem más, a dada bábáskodott.
Az időrendben első Christian Schad fotó-kompozícióként a dada-bálon bemutatott művei később Tristan Tzarátol kapták a beszédes schadographie, egyfelől a szerző családnevéből képzett, másfelől, ha a hangzás angol fordítására (shadow) asszociálunk, árnyékrajznak is fordítható elnevezésüket. A sugárember (Man Ray) rayographnak, fénysugár-rajznak hívta munkáit – propagátor mások mellett ugyancsak Tzara – míg Moholy-Nagy László és Lucia a photogram mellett döntött, ami talán fényiratnak fordítható, mintegy a telegram, távirat mintájára képzett név, s a fotográfia (fényírás, fényrajz) – fotogram, mint telegráfia (távírás) – telegram kapcsolat analógiájára működik.
A névadáson, mely mellesleg a módszer három fontos elemére utal, még jól látszik a XIX. századi hagyomány (ld. Niépce Szentpétervárott őrzött feljegyzéseit, vagy a dagerrotíp, talbotípia, kalotípia illetve photography szavakat, utóbbi Herscheltől), nem sorolva a már csak a médiaarcheológia művelői által nyilvántartott számtalan egyéb elnevezést. Egyébiránt ez alól Tristan Tzara lapja, a Dadaphone sem kivétel, mely 1920-ban Christian Schad műveit is közli.
Barátja, Walter Serner beszámolója szerint – Az első dadaista kongresszus Genfben, idézem – "A festő Schad a karzat általános derültsége mellett fogadta el azt a javaslatát [mármint Sernerét] hogy a "képek" megjelőlést a dadaista alkotások esetében ujjcsettintéssel helyettesítsék, a "festő" megjelölést pedig az "ohó!" indulatszóval." (1919, Tatár György fordítása. Dadaizmus antológia. Szerkesztette: Beke László. Balassi Kiadó, Budapest, 1998. 62. lap)
S mintha e forgatókönyv alapján haladva, néhány évvel később, régi mesterek művei előtt állva, magában azt mondaná: "ohó!", talán csettint is ujjaival és elindul az ismert festői karrier. Itália múzeumaiban jól megfestett képekre talál, s mint 1927-es bécsi kiállításának katalógusában írja: "Itália nyitotta fel a szemeim … A régi művészet gyakran sokkal újabb az újnál."
A fényérzékeny papíron negatív árnyképet mutató alakfeltárás a csukott szem készülődése,a latens kép állapot, tárgya nincs, hiszen épp aktuális tárgyak forma-potenciálját, anyagi jellemzőit fokozza látvánnyá.
A tárgynélküli fotogramtól az új tárgyiasság festészetéig vezető úton kinyíló szem már e latens képek tudatosította képlehetőségek által kondícionálva tekint körül, új módon észlelt meglévő és virtuális látványok realizálásának igényével. Az új látás festészete a fentebb leírt "belső látás" megtapasztalása után kinyitott szem állapotleírása arról, ami elé tárulhatna úgy, ahogy látszania kellene. De ez már egy másik történet.
Budapest, 2000. November 6.
Peternák Miklós