A festő dolga

A tárlat az 1941-ben született, nemzetközileg is elismert Birkás Ákos első debreceni bemutatkozása, és a budapesti Ludwig Múzeumban megrendezett retrospektív kiállítása óta eltelt nyolc év műveiből áll. A mintegy kilencven festmény egy része először szerepel Magyarországon. A barátság és a szellemi rokonság okán pedig vendégszereplők is feltűnnek a Modem legnagyobb kiállítóterében: a holland Jan van der Pol, az osztrák Johanna Kandl és Szűcs Attila egy-egy műve kommentálja Birkás alkotásait.

A kiállítás címe egyfelől a hagyományosan erősen misztifikált műtermi munkára, azaz a mesterségbeli, „céhes” tradícióra utal, másfelől a festészet művelőjének általános szerepfelfogására kérdez rá. Mi iránt kell elköteleznie magát a festőnek? Van-e dolga még egyáltalán vagy csak dolgai vannak? Birkás Ákos határozott fordulatokkal teli gazdag művészi pályája – amely a korai fotórealista festményektől a képzőművészeti fotóhasználaton át, az absztrakt festészeten keresztül a figuratív és narratív képekig ível – többféle választ is ad ezekre a kérdésekre, hiszen ez az életmű minden erőteljes váltás dacára mindenekelőtt következetes médiumanalízis; a festészet kutatásának, a művész és az alkotás (ön)elemzésének példája.

Birkás Ákosnak az elmúlt nyolc évben tizenkét kisebb egyéni tárlata volt budapesti, bécsi, berlini, lipcsei, párizsi és new yorki galériákban; a debreceni kiállítás átfogóan, három tematikus szekcióra bontva mutatja be a művész állandó dinamikában lévő legutóbbi alkotói periódusát, azokat a képeit, amelyek kezdetben sokaknak meglepetést, sőt megrökönyödést okoztak. A sajtófotókat alapul vevő, majd a kép és szöveg viszonyát boncolgató festmények; az utóbbi időszak a keresztény ikonográfiát is megidéző művei; valamint a legfrissebb, a finom festésmóddal is szakítani látszó alkotások az esztétikum és a politikum kérdéseit járják körül.

A sajtófotók a 2000-es évek közepétől kerültek Birkás munkájának középpontjába. Nem a közvetlen, offenzív médiakritika érdekelte, hanem a sajtófotó képi értelmezése, metaforikus jelentésének kibontása, az a játék, ahogy a festészet kontextusába helyezve a sajtófotó elszakad eredeti, illusztráló funkciójától, és ezáltal új rétegei szabadulnak fel. A sajtófotó-áradatból olyanokat választott ki, amelyek ugyan nem Magyarországról szólnak, de átvitt értelemben nagyon is vonatkoznak az itteni helyzetre, illetve sajátjára is. Birkás néhány éve szövegeket is kapcsol a sajtófotó alapú képeihez, ezzel is változtatva a kép értelmezésén. Gyakran nincs összefüggés a kép és címe között, 2011-ben például a bécsi kiállításon az összes munkájának Malevics képcímeket adott. Később a szövegek – idézetek kortárs filozófusok munkáiból – magukon a festményeken jelentek meg.

A kora keresztény szentekre utaló alkotásai érzékenyen reagálnak a társas létezést érintő aktuális jelenségekre, arra a világra, amelyben felértékelődnek a személyes kapcsolatok, és a kisebbségi csoportoknak harcot kell folytatniuk életlehetőségeikért. Az elmúlt időszakban – ahogy ő megfogalmazza – egy „nehézkesebb, rágódóbb” festői nyelvet szeretne kialakítani. A kisebb méretű, sötétebb tónusú munkáiról eltűnt az a transzparens, könnyed, elegáns festésmód, amely korábbi képeit jellemezte. Az újabb alkotásaival olyan emberi érzékenységet szeretne megjeleníteni, amely szemben áll a leegyszerűsítő agresszióval.