A festmény versus fénykép dilemmája mára kvázi lejátszott meccs, majd másfélszáz év alatt lassan feloldódott az éleket lecsiszoló teória fennen hirdetett interdiszciplinaritásában, amit azért máig árnyal a hosszú egymás elleni sarokba állítás ténye.
Az oldtimer akadémia verbális mezőnyben futtatott “Harcosok Klubjaként” hol a technikát elővéve pro (végre pontosan tudhatjuk milyen mozdulatsort követve vágtat is a ló), hol kontra (eltömegesedés, auravesztés stb.) érvelt korlátolt felelősséggel az ábrázolhatóságról.
A hozzánk közelebbi milennium amit-nem-fényképezek-le-az-nincs mentalitása mára a web2-nek köszönhetően virtuális tekintetünk számára tágra nyitja a világba tekintő ablakot, melyet immár a monitor és nem a képkeret közvetít ad primum. Ilyen környezetben felélénkülnek az eredet és egyáltalán az eredetiség ügyének kínzó kérdései.
Ha mára (a Foucault-szlogent eltérítve) “semmi sincs, ami kívül van”, tehát nincs tabula rasa, hamár egyszer benyomtuk az ON gombot, mégis üdítően hatnak azok a felszabadító gesztusok, amik “fejből jönnek”. A tapasztalatsorvadásos mai ember több dimenzió felé való visszanyitásának reményében valami ismét többszólamban szól (katódsugármentesen).
Karsai Dániel művei esetében a képinformációt lendületből húzott egyenesekkel, a képregénynyelv erősfekete kontúrjával és colour fieldekkel kezelő eszköztár egy átfogó gore hangulat kifejezését szolgálja, amitől tartalmilag a feszültség, a félelem, és a fizikai erőszakot sejtető sztorimag sem áll távol.
Ha a regisztrált látvány azonban sohasem explicit, a képek feliratozása fokozza a balsejtelmet: Csapda, Túsz, Kannibál, Trófea, Saját lé vagy Új bőr – a képek mellé olvasva eloszlatják a kétségeket.
Amíg egy horror filmnél lehetőség van off-screen hatásokat is bekapcsolni és az időbeli kifejtéssel játszani, Karsainál minden egy állóképről jön és egyszerre. A szerialitás hiányára a sűrítés mechanizmusa a válasz: a narráció minimumához szükséges hatásfelelős elemek centrifugális mozgásából fordul ki a történet idő kontinuumának azon pillanata, ami az egészet egyként határozza meg.
Intuitív és dinamikus képi világ, amely sikeresen fordítja át szubverzióba a konzumált film- és képkultúrát, valamint a kollektív tudatalatti alapérzeteit a par excellence festészetben.
Német Szilvi