Az idő egyirányú természetéből fakadóan a jelen mindig szükségszerű. Logikája szerint a múlt történéseinek következménye, míg a jövő az itt és most cselekményeinek kiszámíthatatlan, esetleg valószínűsíthető lehetőségeinek halmaza. Egész életünk mégiscsak valamifajta történelmi létezés. Slavoj Žižek A haladás ellen című könyvében kvantummechanikai megközelítésből azt írja: “Amikor a hullámfüggvény összeomlik, a többi lehetséges szuperpozíció nem egyszerűen eltűnik, hanem nyomot hagy a kialakuló egyetlen valóságban.”
Minden történelmi esemény tehát, amely végül megvalósul magán hordozza a másképp is lehetett volna feltételes módját. A hátunk mögött hagyott múlt, pedig egy furcsa térgörbülettel olykor ismét elénk kerül. Az elfelejtett, elfelejteni próbált történet, a halogatott figyelem, az elfordulás, az el nem végzett munka ugyanúgy nyomot hagy, mint az aktív cselekvés. Miközben előre nézünk, a tudatunk egy különleges részét mégis fenntartja magának az, aminek hátat fordítottunk, és a sötétben, lassan fák sarjadnak belőle, mint egy elhagyott kert elvadult földjéből.