A kép teste

Ernszt András és Somody Péter művei az absztrakt festészet irányzataiban gyökereznek. Ernszt inkább organikus, természetből eredő formanyelvet használ, Somody analitikusabban, egyszerűbb, elemi képalkotó formák aritmiákájával hozza létre képeit. Közös formanyelvként mindketten a geometriai alapformákat használják, kiszámított, de organikusan megszerkesztett struktúrába rendezve, amely keretet ad az egyébként kereten túlnyúló kompozícióknak.

Míg Ernszt András munkái a természet mozgásának egy-egy kiragadott pillanatát örökítik meg, addig Somody Péter a térben elhelyezett mozgásra és ritmusra helyezi a hangsúlyt, képein a jelen utáni pillanatot megragadva. Mindkét művész alkotásai az elvont és konkrét formák, illetve jelentéstartalom határán egyensúlyoznak. Munkáikban megfigyelhető a sorozatszerű hatás, hasonló elemek ismétlődése és variálódása a képen.

Ernszt András központi témája a természet, a természet jelenségeinek megfigyelése és leképzése. Átjárható térdimenziókat hoz létre a képein különböző vastagságban megjelenő és elkülönülő akril rétegeiből, bevonva a nézőt ezen dimenziók viszonyrendszerének felfedezésébe. Minél részletesebben szemléljük a képeket, annál jobban kihat a természet egy másfajta értelmezése, amely organikus alapformákra bontható fel. Munkái színcsoportok köré épülnek, így sorozatainak részei egymáshoz való viszonyukban is jelentéstartalommal bírnak.

Somody Péter plexi festményinek különlegessége, hogy bár eredetük a vászonfestményein ismert kompozíciók elrendezéséből származnak, az egyes festék- és anyagfelületek másképpen reprezentálódnak az áttetsző műanyag felületén. A testetlenségük, a légiességük jobban előtérbe lép, ezáltal sem kötődnek a vászonhoz, mint anyagformához. A színek formátlan entitásokként jelennek meg, inkább az ideák, mint a valóság világához közelítve, önmagukban és az egymással találkozó folthatások fényében szimultán értelmezhetőek.