„Az üresség nem a semmi.”
Molnár Sándor festészetében a monokróm kép soha nem egyszerűen egyetlen színnel kitöltött felület. Az „üres” kép számára egy hosszú festői és szellemi út végpontját jelentette: azt az állapotot, amelyben a látható forma a lehető legkevesebbre redukálódik, miközben a kép jelentése a lehető legtelítettebbé válik.
Az ürességhez vezető út egyik meghatározó élményét egy balatoni hajóút jelentette számára. Sűrű ködben utazott az egyik partról a másikra, amikor szinte teljesen eltűnt előle a látható világ. Csak a köd homogén felülete maradt, mögötte azonban továbbra is érzékelhető volt a víz és az ég jelenléte. Az élmény később festői problémává vált: hogyan lehet úgy kiüríteni a képet a formáktól, hogy közben ne váljon üressé a jelentése, és a telítettsége megmaradjon?
A kiállítás a monokromitás lehetőségeit a sorozat legkorábbi, 1961-es darabjától követi végig az 1980-as évek Principium-képein keresztül egészen a 2000-es évek Sunjata-korszakának legfehérebb műveiig, kirajzolva azt az utat, amely a monokrómtól az üresség fogalmáig vezet.
Molnár Sándor számára az „üres” kép nem kezdet, hanem végpont: saját megfogalmazása szerint a művészi nyelv egyik utolsó lehetséges lépése. A monokróm festészet így nála nem pusztán redukció, hanem a szín, a fény, a festett felület és a jelentés viszonyának következetes vizsgálata.