Utálok reflektálni. Nem vagyok sem tükör, sem derítőlap. Annál jobban csak felcsatlakozni. Kard sem vagyok. Nem lehet egyszerűen csak állítani, kérdezni, felvetni? Természetesen látom, napjaink vitáit, a Photoshop, az AI, azaz MI elképzelhető következményeit. Hogy mást ne mondjak, a tiszteletdíj eltörlését: letöltöm, és kapd be!
Ezek a következmények beláthatatlanok és megkerülhetetlenek. A tradicionálisan hitelesnek tartott kép hitelvesztése, annak, amit Walter Benjamin nyomán aurának nevezünk, elvesztése, sőt eltörlése, hogy egyebet ne mondjak… Mely elveszíttetés, természetesen, kreatív, tevékenység. És a kígyó itt harap a saját farkába. Aktuális lesz új isteneket kreálni. Kötelezően hordákba fognak szerveződni a woke-kultúra harcosai, éljen az ikonoklasztika, megütköznek majd a mee too-sokkal, azok viszont az agresszív környezetvédőkkel alkotnak koalíciót… A XIV. dalai láma kifejtette: „a düh, a harag elhomályosítja a tisztánlátást, az agresszió pedig még rosszabb reakciókat szül”. Ezt talán megbeszélhetné a paradicsomleves bombázókkal! A sárgaborsót nem hagyom, rápirított hagyma karikákkal nagyon is szeretem. A levest vihetik. Nem akarom Marxot követni, amikor a fejéről a talpára akarja állítani Hegel gondolkodását, de gondoljunk a dalai láma, Tendzin Gyaco szavaira.
Engem, momentánpillanatnyilag, csak az érdekel, hogy leghagyományosabb eszközökkel képes vagyok-e létrehozni érvényesnek tekinthető látványt, amely megtévesztően hasonlít egy generált képi felületre, talán, hogy jelezzem, az alkotásban mégis az elképzelés a döntő, a konkrét látványt több-kevesebb bajlódással, költséggel elő lehet állítani. Költséggel, mert az analóg eljárás méregdrága lett. A digi sem olcsó, de az csak úgy fließt, áramlik, magyarul az a flesi.
Hogy kedves versikémből idézzek: ,Az elhagyott oltárnak is lehet mártírja’ – Madách Imre Évájával szólva.
Féner Tamás