A Semmitől az Egyig című kiállítás középpontjában a fotográfus mint fiatalember pozíciója, mozgása, látása és élettörténetként felfogott útvonala áll. Az ő története a korlátoktól való megszabadulásról, a szabadság elvesztéséről és az önfelszabadításért folytatott harcáról. Ennek a küzdelemnek a fényképes és filmes nyomai kerülnek intermediális installáció formájában kiállításra: számos (ön)idézet, Hámos Gusztáv korai – még Budapesten készült fotográfiái, az identitásformálás kapcsolódik össze a fotófilmekben a történelmi, kollektív távlattal, a budapesti Szabadság tér történetével.
A Cities sorozatból a From Point to Line és a From Surface to Space című (2012–2019) – két külön vetítésként bemutatott – fotófilmek fiktív nevet viselő, a valóságban létező városok „bejárásán” keresztül szólnak a lakók hatalomhoz, dominanciához, szabadsághoz való viszonyáról, rendőrségi megfigyelésről, diktatúráról, háborúról és személyes katasztrófáról, és arról, hogy „hol állunk”. A Cities-sorozatot Italo Calvino Láthatatlan városok című, 1972-es regénye inspirálta. A képeket és a narrációt énekhang kíséri, valamint a városok sajátos dallamát önálló zajviláguk alkotja.
A kiállítás különlegessége, hogy számos olyan, a hetvenes évekből származó fotográfia is bemutatásra kerül, amely nem, vagy csak több, mint negyedszázaddal ezelőtt volt látható Magyarországon. E konceptuális fotográfiáknak és fotóperformanszoknak az öntematizálás áll a középpontjában, mely a fotófilmekkel és fotóobjektekkel együtt a kiállításban rajzolja ki a szubjektum térbeli útvonalát: az egyéni és kollektív történetek és érzékelések összefonódását, az egyén identitásának formálódását.
A fizikai és életrajzi határok átlépését bemutató Seins Fiction (1980) kétcsatornás videóinstallációban hangzik el Karinthy Frigyes Mennyei riportjából az az idézet, melyből a kiállítás címét kölcsönöztük: „Úgy is hívnak. Felelősség. (…) Ki vagyok hát? (…) A legkisebb mozgás, megindulás, elenyésző első részletecske az úton, ami a Semmitől az Egyig vezet.” Az 1974–2024 között készült fotósorozatokkal, fotótablókkal és fotóobjektekkel a kiállítás rekonstruktív jelleggel követi nyomon az egyéni szabadság határait egy totalitárius rendszerben.
A Semmitől az Egyig Hámos Gusztáv és Katja Pratschke alkotópáros első önálló, nagyobb léptékű kiállítása Magyarországon. Hámos Gusztáv 1979-ben hagyta el Magyarországot és telepedett le Nyugat-Berlinben, ahol 1993-tól kezdődően Katja Pratschkéval közösen alkot. Legjellemzőbb műfajuk a nagyrészt fotografikus állóképeket tartalmazó fotófilm. Saját megfogalmazásukban: a fotófilm „alatt olyan mozit értünk, amiben általában állóképek – fotók – szerepelnek. A fényképek kinematográfiai kontextusban filmi élményt keltenek. A fotófilm a film médiumát összetevő elemeire (hang, kép, szöveg, zaj) bontja, egyszóval dekonstruálja. A filmek a fotóval kinematográfiai kísérleteket folytatnak, a kép-, és a hang filmmé konstruálásával, komponálásával foglalkoznak, ez pedig nézőiket arra sarkalja, hogy mozit gondoljanak.”
A fotófilmeknek fontos komponense az akusztikus és textuális elem: szépirodalmi művekből vett idézetekből és inspirációkból, saját szövegekből álló narráció, valamint a filmhez komponált zeneművek – szintén zenei idézetekkel és hatásokkal – egyszerre irányítják a nézői-hallgatói befogadást, hogy ténylegesen a nézőben szülessen meg a kép-szöveg-zene egységéből fakadóan az adott téma belső érzete. Az alkotópáros a technikai képek, a fotográfia és a film viszonyára épülő gyakorlata nemcsak az interaktív és installatív képalkotásban (tabló, fotószekvencia, háromdimenziós fotóobjekt, fotófilm), hanem elméleti tevékenységben – kiállítások, szimpóziumok, kiadványok szerkesztésében – is megvalósul.
Katja Pratschke és Hámos Gusztáv 2000 óta kísérletezik kinematográfiai kontextusban – a moziban és a kiállítótérben egyaránt – az állóképpel, és vizsgálják a mozgás és az állókép viszonyát. Installációikban és fotófilmjeikben azt kutatják, hogyan változtatja meg a kinematográfia az emberi megismerést és a képfázisok rögzítése milyen hatással vannak az ember idő-, tér- és mozgásérzékelésére.
A háromdimenziós állóképekkel való foglalkozás révén arra a kérdésre keresnek választ, hogy miért törődünk a szobrokkal és az emlékművekkel. Ez a kérdés pedig az emberi megismerés másik alapvető területére vezeti a szerzőpárost, ami nem más, mint a történelmi tudat tanulmányozása. A történeti tudatkutatás keretében interaktív installációkat készítettek traumatizált helyek (lerombolt templomok, koncentrációs táborok stb.) nyomairól, mert a múlttal való megbékélést, a „Vergangenheitsbewältigung” -ot fontos és aktuális témának tartják.