Ha van a magyar fotográfiának klasszikus alkotója, akkor biztos, hogy Pécsi József ezek egyike, sőt megkockáztatható, Az Egyike.
A klasszikussal két-három, sőt több dolog tehető.
Egy.
Csinálunk neki egy szobrot, elnevezünk róla egy szűk utcácskát, aztán többet nem törődünk vele.
Rossz.
Kettő.
Nem nevezünk el róla utcát, nem csinálunk neki szobrot és nem törődünk vele.
Még rosszabb.
Három.
Új és új kiállításokat rendezünk, könyveket adunk ki a nevével, évente kiosztható díjat nevezünk el róla, foglalkozunk vele különböző nézőpontokból, élőként tételezzük, szó szerint véve Az életmű kifejezést.
Mi erre szavazunk.
Stílusteremtő, írtuk a címben. Nem túlzás ez? Nem, válaszolunk magunknak gyorsan. Magyarországon és a világban elsőként adott ki reklámfotó könyvet, elsőként publikált csak művészi aktokból összeállított albumot, nemeseljárásos képei iskolát teremtettek, a portré- és csendélet fényképezésről mindent tudott, amit lehet és kell. Amihez hozzányúlt, arannyá változott kezei között.
Ha nem hiszik, nézzék meg a kiállítás majd száz képét.