A hét főbűn „témája” hosszú évszázadok óta jelen van az európai, pontosabban a keresztény művészeti ikonográfiában. A középkor egyházi kitételei révén – elsősorban az elődeinek téziseire támaszkodó Aquinói Szent Tamáshoz köthetően – a hét főbűn fogalma – együttesen a hét boldogsággal, erénnyel együtt -, mélyen beágyazódott a keresztény gondolkodásba, és tanításának egyik alapfogalmává vált.
Hieronymus Bosch egy név azon számtalan művészek közül, akik a történelem folyamán feldolgozták e témát. Idővel minden alkotó személyes gondolatait közvetíthette a kérdéssel kapcsolatban, és az évek alatt, a társadalmi, morális kontextusokhoz igazodva, illetve azokra reflektálva, a hét főbűn képi megjelenése és mögöttes jelentése szép lassan megváltozott – hiszen minden kornak megvolt a sajátos képe a Gonoszról.
Győrffy László 2009-ben hét darabból álló, egyenként súlyos – középkori munkákat idézo – fatáblákra festett bűn-sorozata új olvasatot kínált az emberiség évszázados vétkezési forrásaira nézve, mondanivalóját pedig letisztult képi világba burkolta. Persze ez egy sajátos olvasata volt a hét témának, hiszen Győrffy személyes asszociációiról volt szó.
A magyarázó-ábrákra emlékeztető végső képi formátum szimbólumszeruen ábrázolt egy-egy bűnt, kifejezetten mai jelenségekre reflektálva – így például a Restség esetében a gyógyszer-túladagolásra, illetve az önpusztító hajlamra utalva, vagy a Kevélység tekintetében a plasztikai műtétek hivalkodó testrész-nagyobbításaira és az azt előidéző hiúságra.
E festmények születésével egy időben, a megvalósult ikonográfiával párhuzamosan, további szerteágazó gondolatok burjánoztak tovább a művész fejében egy-egy bűnre vonatkozóan, addig míg ezek a motívumok a mostani kiállítás alkalmával nem kerültek papírra. A hét főbűn témája tehát egy jó éven keresztül érlelődött tovább, de a jelenlegi alkalommal új köntösben öltött testet.
Győrffy most a rézkarc műfaját választotta gondolatai közvetítésére alkalmazandó médiumként, mely egy különleges képi világ létrehozására adott lehetőséget, valamint egy másfajta hozzáállást is közvetít. A hét képet magába foglaló sorozatból összesen hét nyomat készült – a műfajon belül szokatlan módon -, mely „7×7-es” szériákból egy eredeti formájában lesz látható a kiállításon, kettő pedig gouache és akvarell festék által átlényegítve – egyenként egyedileg átalakított formában.
„Az ismétlés pokla – 7×7 főbűn címet viselő anyag Stephen Kinget idézve („az ismétlés a Pokol”) az emberi természet és az alkotás kényszerességét, ciklikusságát hozza közös nevezőre, érvénytelenítve az eredetiség metafizikáját. […] Ily módon a hét főbűn most bemutatott változatainak talán nincs is „igazi” verziója: a kiállítás központi gondolata, hogy minden kép mögött egy másik kép rejtőzik, így nincsen kitüntetett nézőpont vagy rögzített igazság, csak egy végtelenül heterogén, performatív áramlás”, vallja saját műveiről Győrffy.
A rézkarcokat teljes egészében a művész hozta létre – a lemezek előkészítésétől kezdve a maratásig -, rézkarctűt használva; egyébként a műfajjal gyermekkora óta kísérletezik, és Goya rézkarcai sem voltak mellékes hatással rá. E hagyományos, klasszikus technika szokatlanul hat a különböző papírokon kirajzolódó, erőteljes, sokszor csak felnőtt-szemeknek ajánlott motívumokkal párosítva.
A tű hegyessége, a sav maró ereje, a réz alakíthatósága idézte elő a művészben, hogy engedjen az „anyag tudatalattiságának”, azaz alkotás közben burjánozni hagyja motívumait. E halmozódó formákat írja később felül „infantilis” rajzkiegészítéseivel, egyfajta moralitás nélküli víziót tolmácsolva.
A képeken előtűnő asszociációs játék, prédikációs szándék nélküli „állapotfelmérés” nem kíván ítéletet mondani a társadalomról, hisz a képek egyértelműen azt sugallják: alkotójuk nem hisz a társadalmat javító erőben. Georges Bataille gondolatát összekötve a képek mondanivalójával: az emberiség számára nincsen fejlődés, a progresszió hamis illúzió – leginkább folyamatos egyidejűségről beszélhetünk, melyben az emberiség újra és újra ugyanazon bűnökbe esik.
A rézkarcok tolmácsolta „kontrollált káosz” központi eleme a kiállítás egyetlen olaj-vászon munkája, mely különleges installációba ágyazva hirdeti a „testrészek” (vagy a „festészet”?) halálát. E groteszk, erőltetetten félrehallott szóbeli ferdítés a sokszor újra és újra felbukkanó, a festészet halálát hirdető diskurzust gúnyolja, ugyanakkor kísérletet tesz megvalósítására is: a művészet (festészet) halálát már igen sokszor megjósolták, de szerencsére (eddig) mindig sikerült túllendülnie e drámai pillanaton.
Ilyen formában Győrffy szerint újra és újra megsemmisíthetővé válik, darabjaira szedhetővé, azaz tétnélkülivé is. A „nyomdafestéket nem tűrő”, de a tűnek engedelmeskedő rézlapok egyfajta játéktérre válnak Győrffy irányítása alatt, ahol a fordított világ, a horror, az infantilizmus és korunk tabui járnak táncot. A művész ugyanakkor ellenszegül a személyes, önfeltáró, „romantikus” alkotási folyamatnak, és egy álcázott kitárulkozással kavarja fel a néző érzelmeit.
Győrffy, rézkarcaiban és egyedi rajz-festményeiben tehát leplezetlenül gúnyol, a Chapman fivérektől kezdve a kereszténység tanaiig. Sőt, a társadalom politikai korrektségének fogalma sem menekül meg: egyfajta új dogmaként, vallásként állítja be, némi cinizmussal fűszerezve. Képei nem rendelkeznek moralizáló szándékkal, a festő inkább egyfajta „földönkívüli” szemmel igyekszik ráirányítani tudatunkat bizonyos bűnökre, melyek úgy tűnik, akár akarjuk, akár nem, mindig is jellemzői lesznek az emberiségnek.