A Szép Áldozat című sorozat festményeinek nő alakjai a nyugati kultúrában (többek között) az ártatlanságra asszociáló fehér színű öltözéket viselnek, miközben a maguk előtt tartott eszközök (kés, balta, piszkavas, sövényvágó olló, stb.) – az apostolokat és attribútumaikat megidézve – ártalmazásra vagy önvédelemre egyaránt használhatók; így a nők szándéka is kétértelmű: bántalmazók vagy áldozatok is lehetnek. Felső testük hieratikus, frontális ábrázolását alátámasztja a nézőkkel kapcsolatot teremteni szándékozó – a klasszikus portréábrázolásoknál is alkalmazott – képből való kitekintés. Köztudott, hogy a kellemes külsejű embereknek a szépség maga „a fegyverük”, amelyre támaszkodva utat törnek az életbe vagy sikeressé válnak. Ennek fényében a festménysorozat szép arccal rendelkező alakjai a szúró és vágó tárgyak társaságában rákérdeznek alakjaiknak pozitív vagy negatív betöltendő szerepére.
A festő életbe festve című önképi megjelenéssel foglalkozó sorozatban az alkotó saját kezét használva “hordja” fel a festéket a vászonra, azaz megjelenítendő testének helyére, ezzel megfogalmazva színben és formában önmagát. Az ön-ön személyét életbe festő alak konkrét határokkal rendelkező szín-formához jut azzal, hogy részeket „szakít” ki saját megteremtésének érdekében a fehér vászon „határtalan”, nem lét síkjából vagy pedig a létezés előtti időszakot jelképező semleges szürkékből „kelnek életre”, a „megformázott”, színes testrészei. Így a képekben szereplő alakok a festmény felületének virtuális síkját belülről figyelve tekintik ezt tükörnek, míg a néző úgy érezheti, hogy ő maga a tükör, ily módon összekapcsolva a külső valódi teret a festményen belüli teremtett térrel, világgal.