A végzet hatalmas

Végzet, Sors, Eleve elrendeltetés, Fátum.

Ha személyeknek képzeljük az események vélt vagy valós mozgatóit, akkor akár egy spektákulumkori opera szereplői is lehetnének. Meghatározó karakterek, de nem a színen, hanem a függöny mögött célozgatnak a következő mondatra sőt reflexre. Pozitív vagy negatív kimenettel, saját szándékuk szerint vezetik a szálat. Egyik leszögezett ponttól a másikig.

A színen az eredmény, mint eset látható. Az az általuk kiszemelt és rögzített pillanat, amit utólag csak észrevenni lehet, de semmiképpen sem természettudományos módszerekkel (megfigyeléssel vagy kísérlettel) vizsgálni. S ha a pont mégis tudatosul, onnantól kezdve is csak a találgatás marad: mi volt és mi következik, épül vagy bomlik.

Az állóképet mozgató mögöttes vagy felettes szándékát jósolni lehet ugyan, de ezzel az Esetlegesség, mint állandó-új felmerülésével kell számolni.

Furcsa mód a ‘jelen’ vagy a ‘most’ ezekben az egyszerű találgatásokban benne sincsen. Mintha az ‘adott pillanat’ (azt gondolva, hogy az a mienk) tulajdonképpen a feltételezés megfogalmazásáig tartana.

Az egyetlen megnyugtató elem ilyenformán a választás lehetősége. Szondi Lipót odáig merészkedik a hétköznapi misztériumban, hogy felteszi: a választás irányíthatja a Sorsot. De innentől viszont az emberi társas-lét működése okoz majd feloldhatatlan dilemmákat.

Révész László László és Roskó Gábor képeinek közös pontja az irányítható mögöttes valószínűsítése. A kiállítás kettejük hol párhuzamos, hol néhány ponton egymást metsző pályájának műveiből válogat a 70-es 80-es fordulójától kezdődően napjainkig, kiegészülve egészen friss és a helyszínen készülő munkákkal.