Ad Futura, Ad Inexplorata

„Kibaszott sötét az erdő,
Reméljük az idő eljő,
Mikor meglátjuk a kiutat végre,
És kimehetünk már valami fényre.”
Dé:Nash, Bolyongó, 2021

Az idézett refrén a kiutat a mindennapok „földhözragadt”, nyers minőségében keresi, ami nem meglepő, hiszen Dé:Nash szövegei a magyarországi politikai közéletről fogalmaznak meg kritikát. Csodálatos metaforákon keresztül festenek le egy kortünetet, az életre rátelepedő és azt teljességében átszövő, fojtogató növényzetről nyilatkoznak, amiből szinte lehetetlen bármilyen kitörés lehetőségének észlelése.

Ha megpróbálunk ebből a ráközelített képből perspektívát váltani, eltávolodni, az eseményeket madártávlatból figyelni, azt észleljük, hogy a látóhatáron feltűnik egy áthatolhatatlannak tűnő, a horizontot gömbtetőként beborító vastag, szürke felhőzet. Ki-ki tájegységtől függően ezen a planetáris kupolán belül éli az életét, a kapitalista hegemónia megkérdőjelezhetetlen normái szerint.

A szürke felhőzet ugyanakkor egyre csak ereszkedik, kiszorítva a teret a felszín és maga között. Ebben a fullasztó, oxigénmentes közegben agyi funkcióink egyre csak lassulnak, érezzük ezt, eloszlatnánk a ködöt, ám a játékszabályok átírására, vagy az áttörés esélyeire sem energiánk, sem fantáziánk nem maradt. Így akár „földhöz ragadtan” kutatunk kiút után, akár elvontan gondolkodunk a felhőzet átszakításának lehetőségeiről, azzal konfrontálódunk, hogy a rendszer, mint egy színtelen, szúrós szagú gáz, minden teret betölt.

Már jó ideje azon lamentálok, hol találhatóak és mik azok az eszközök, elképzelések, gyakorlatok, hogyan állnak össze azok az energiakoncentrációk, amik a „teremtő fény” reményében mégis átszakíthatják a jövő-perspektíváinkat blokkoló falat. Mert vannak ilyenek, egyelőre töredezetten, de optimistának kell maradnunk. Egy sterilen realista rendszerrel szemben a fantázia, a víziók, a kritikai hozzáállás, vagy az optimizmus már működő energia lehet.

Érzésem szerint egy optimista tartás eléréséhez, egyes, a jelent sarkalatosan meghatározó pontok felülvizsgálata elkerülhetetlen, miszerint ezen az úton a posztmodern irónia, a cinizmus, az egyén elsőbbsége, vagy a katasztrófa-kultusz nem célravezetőek. Ahhoz, hogy kialakuljon bennünk egy azzal kapcsolatos valós hit, hogy egy új korszak reményében egymásra tudunk csatlakozni, újra rá kell eszmélnünk, hogy ha a történelemnek vége is, az elképzelhetetlen továbbra is létezik, és igenis mindig van jövő!