Alkalom

Komoróczky Tamás munkáiról csak két esetben lehet valamilyen egységesnek tűnő szempontrendszer alapján beszélni; az egyik az ő személye, aki a képi elbeszélések narratív tereit folyamatosan bővülő, újabb és újabb történetekkel tölti ki, s szinte kizárólag rajta keresztül jutunk csak közelebb az elénk táruló egyes történetek mélyebb jelentésrétegeinek felfejtéséhez.

A másik lehetséges fogalmi támpontot és keretet pedig éppen az a paradigmatikus fordulat kínálja, melyet a képek politikájának, más aspektusban képi fordulatnak, vagy a kilencvenes évektől új képkorszaknak is szokás nevezni.

Ez utóbbiak vonatkozásában Komoróczky Tamás munkásságát azokhoz a világmagyarázatokhoz érdemes közelíteni, melyek a valóság megértését, s a valóság összefüggéseinek feltárását, a mélyebb összefüggések kibontását, s új, lehetséges kauzalitások felszínre hozását nem elsősorban szöveges, hanem vizuális konstrukciókon keresztül kísérlik meg.

Azaz a valóság megértése már nem kizárólagosan fogalmi eszközökkel zajlik, a szöveg elveszítette paradigmatikus szerepét, s a világ jelenségeit különféle mediatizált formákon keresztül tesszük kézzelfoghatóvá.

Mégis, a kiállított művek többségén a szerző folyamatosan két médium, a szöveg s a kép határán kalandozik. E munkákon a hagyományos kép-szöveg viszony visszájára fordul: a képek nem illusztrálnak, önálló magyarázó értékük feloldódik, ahol a szövegek – mint szövegfoszlányok, utalások, kiragadott idézetek – fontos, de a mű identitásának szempontjából alárendelt képi elemekként épülnek a művekbe.

Ugyanakkor e képi-vizuális világmagyarázatok nem a hagyományos, reprezentáció-központú fogalomkörhöz köthetőek. S bár a művész habitusában és munkáiban szemmel láthatóak a kapcsolódások a gnosztikus hagyományokhoz, ugyanakkor szervesen kötődik ahhoz a racionális, analitikus szemléletmódhoz, mely jellemzően a hatvanas-hetvenes évekkel bezárólag a konceptualista látásmóddal vált legitim művészeti eljárásmóddá.

Ez már nem az a művész-identitás, mely a valóság mikrokozmosz-szerű modelljét akarja létrehozni, s nem is a mérnök-típusú habitus kapcsolható hozzá, amit a konstruktivista-, objektív látvány analízis-szerű elemekre bontása s különféle valóságmodellek létrehozása foglalkoztat. S még csak nem is az a fajta kísérletező attitűd jellemzi, mely a művészeti médiumok expanziójában látja a megújulás lehetőségét. Komoróczky ezeket az attitűdöket egy magasabb szinten bírja.

Számomra ő egy sajátos mágus figuráját testesíti meg, aki nem jelentéseket, hanem jelentés-hálókat hoz létre. Eszköztárában egyenlő értékkel szerepelnek ready-made-, assembladge-szerű tárgykollekciók, a művész által plüssbe vont, átlényegített tárgyak, vasárnapi ebédek velős-csontjai, neonfeliratok, gesztusszerű skiccek, talált-képek, irodalmi utalások, audiovizuális remixek, filmek, videómunkák.

A művész ugyanakkor ezekkel az időbeliséget hangsúlyozó leletekkel nem archaizál, hanem átemel, átír, mediatizál. Így lesz azonos súlyú korpusz régészeti leletből, néprajzi emlékekből, archaikus történetek mondavilágából, posztindusztriális jelenünk, hétköznapi tárgyaink leleteiből.

Az egyes tárgyi-vizuális, s szöveges elemeket először alaposan megvizsgálja, s vagy gondosan elraktározza, hogy a megfelelő pillanatban illeszthesse ezeket a helyükre, vagy – s pont ez a jellegzetes világviszonyulás a művész védjegye – sajátos átiratokat, replikációkat készít belőlük, ahol olyan, akár évezredes időhurkokat és összefüggésrendszereket is létrehoz, melyek éppen ezt a mágus-képet erősítik.

Az általa teremtett, újraalkotott világ megismerése során azonban mégsem fordul okkult magyarázatokba. Az összefüggések lehetséges rendszere, a mémplex olyan egyedi logikai, történeti, ikonográfiai olvasatokat tesz lehetővé, ahol az alkotó sajátos módon egy önmaga által korlátozott szabadságra tesz szert.

Jóllehet ehhez az olvasásmódhoz a képfogalomnak egy végletekig kiterjedt alkalmazása társul, mégis, egy nagyon szigorú törvény, nevezetesen a tudás törvénye szab határt e szubjektív világmagyarázatoknak.

A szerző valójában nem egyszerű feladatra invitálja a nézőt. Egy olyan képtörténeti kalandozásra, ahol közösen fedezhetjük fel azokat a jelentésszférákat, melyek Komoróczky évtizedes kutatásainak és vizsgálódásainak terepét jelentik.

Ám ennél véleményem szerint sokkal többről van szó: a művész egy új nyelvet, azaz egy nyelvi jellemzőkkel felruházott kommunikációs rendszert épít, saját vizuális kánonját kínálja fel számunkra a valóság közös megértésében.

Egy olyan, csak a beavatottak számára kibomló ikonográfiát, ahol az összefüggések lehelet-finom hálója sző be mindent és mindenkit, s válik Komoróczky Tamás világmagyarázatainak részesévé.

Ez a közös tudás, a tudásnak ez az unikális módja jelenti számomra a kiállítás legfontosabb mondanivalóját.

Doboviczki Attila