Amikor az idő beszél

Lavoyer és Nemes jelen kiállításra készült legújabb munkái az emlékezet topográfikus rekonstrukciói. A munkák a “megélt táj”-at, az idő nyomait magán viselő természetes vagy épített környezetet, a tereptárgyakká öregedő használati tárgyakat örökítik meg, és így az emlékezet termékei és hordozói is egyben.

Lavoyer és Nemes érdeklődése túlmutat a memento mori-n: az ábrázolt terek és tereptárgyak korábbi funkciójuk elvesztésével egyidejűleg fel is szabadulnak, ahogy Lavoyer fogalmaz, “terek, amelyeknek már nem kell, csak szabad”. Egyszerre emlékeztetnek korábbi funkciójukra és annak egyértelmű hiányára, az attól való szabadságra. Létük archiválja az időt, egymásra rakódó és új, lehetséges jelentéseket sűrítenek.

A két művészi pozícióban közös megközelítés annál is meglepőbb, mivel az alkotás folyamata, a felfedezés csatornái és módjai gyakorlatilag nem lehetnének különbözőbbek.

Lavoyer munkáinak szellemi, de gyakran materiális nyersanyagát is az utazásból meríti. A jelenlegi kiállítás is egy utazás része, Lavoyer nagy elődökhöz hasonlatosan az Alpokat megjárva érkezik Svájcból Budapestre. Kerékpárral utazik, mely az utazásnak emberléptékű ritmust és sebességet ad, ugyanakkor szinte emberfeletti erőfeszítéshez köti.

“A vonat megöli a teret és egyedül csak az idő marad” – így regisztrálja 1843-ban Heinrich Heine a tér zsugorodását. Az olcsó légijáratok korában még inkább jellemző a tér elvesztése, a “mozgás nélküli” utazás.

Lavoyer kerékpárjával két hét alatt megküzdve a Bern-Budapest távolsággal megváltoztatja a tér-idő relációt. Lavoyer installációiban a sokunk számára már láthatatlan, elvesztett tér élményét adja vissza.

Az installáció különböző médiumok tudatos konstellációja, mely az adott médium időbeliségére épül: az utazása során eszközei a rajz mely elfér egy vázlatfüzetben és spontán, direkt “feljegyzéseket” tesz lehetővé.

További médiuma a fotó, mely a közvetlen dokumentáció hagyományos médiuma. A rajzok, a fotók és az út során talált tárgyak lesznek alkotásának nyersanyagai. Az érkezését követő feldolgozás médiuma a szitanyomat és a stop-motion videó, melyek lassú, reflexiót segítő eljárások. Lehetővé teszik a nyersanyagok és emlékek részletgazdag újraszerkesztését, emlékeinek lefordítását, felismeréseinek kiélezését.

A Chimera-Projectben felépített installáció az elvesztett terek sűrűségét, heterogenitását, történelmét adja vissza.

Nemes stúdiójában dolgozik, jelen alkotások képarchívuma az internet, mely saját gyűjtésre, „urbánus kószálások”-ra épül. Új sorozatának tárgyai használaton kívüli vonatvagonok, a témaválasztás Lavoyer munkáival való interakció eredménye.

A vagonokat Nemes a Becher fotográfiák rendszerező minőségéhez hasonlatosan absztrakt háttérrel, frontális nézőponttal izolálja környezetétől. Nemes elsődleges érdeklődése ugyanakkor a Becherékétől eltérően esztétikai. Az azonos, redukált kompozíció lehetővé teszi a vagonok formájának, szerkezetének összehasonlítását.

A tárgy esztétikai minőségének vizsgálata, a formák geometrikus szerkezetekre való visszavezetése, az anyag, az egyes felületek és rétegek megfestése révén ugyanakkor a tárgy jelentését is árnyalja, amennyiben az egyes rétegek révén a tárgy múltját is rekonstruálja.

A két művész eltérő munkásságának konfrontálása természetszerűleg vet fel számos a művészi produkcióra, a megismerés és maga a festés természetére vonatkozó kérdést.

Lavoyer és Nemes pozíciói, az emlékezés folyamatára vonatkozó kutatás, az individuális és szubjektív emlékezetkonstrukciók és a nyomfejtő attitűd nem is lehetne aktuálisabb.

Napjainkban az emlékezés mechanizmusai drasztikusan átalakulnák. Mindez absztraktnak tűnő, de nagyon is testközeli kortárs problematikát vet fel. A nagy metanarratívák és az emlékezés kollektív folyamatai egyre érvényüket vesztik, “kis történeteink” vannak. A növekvő mobilitás, nomadizálódás, virtuális adatterek és a tér zsugorodása révén létrejövő univerzális távolságnélküliség elidegeníti a teret és az időt. Agyunk az információs túlterhelés következtében adaptációs nyomás alatt van. Információtároló, kognitív és kommunikációs kapacitásainkat fokozatosan „okos” eszközeinkre helyezzük ki.

A kiállítás célja, hogy Lavoyer és Nemes egymással is kölcsönhatásban álló kérdésfeltevései révén az “emlékezet utáni emlékezet” lehetőségeit tematizálja. A kiállítás az emlékezés veszélyeztetett, problematikussá váló kontextusának mementója. Ezen túl a két művész pozíciója, a szubjektív nyommentés felveti az “individuális magánmitológiák” és ezáltal a művészet lehetséges szerepeinek problematikáját is.