Már jó pár éve nagyon örvendezem, hogy létezik az internet. Többek között azért, mert sokat utazom. Nagyon kellemes volt például Japánban reggel egy jó erős teával leülni a monitor elé, és elolvasni a Népszabadságot vagy a HVG-t. Ha pedig valamilyen szoftvernek vagy új masinának kell utánnanézni, csakis az internethez fordulok. Szóval az internet nagyon jó dolog. A monitort bámulni persze nem olyan kellemes, mint például egy szépen nyomtatott könyvet. A fenti példák azt is mutatják, hogy eléggé magányos dolog az internetezés. (Bár könyvet sem szoktam több emberrel együtt olvasni.) De mindent egybevetve jó dolog ez, hasznos információforrás, találni benne jó sok ökörséget, de okos dolgokat is, válogatni kell. Ebben is egyre pontosabb tükörképe a „valódi” világnak.
Még egy kis művészet is található benne.
Itt most nem műalkotások reprodukcióira vagy művészekkel/műalkotásokkal foglalkozó írásokra gondolok, hanem olyan munkákra, amik kifejezetten az internetre készültek. Az internet a megjelenési formájuk. Én mostanában ilyeneket csinálok.
Ez nem egy nagy durranás. Ezzel nem lehet különösképpen dicsekedni. Egyrészt azért nem, mert művészek évek óta csinálnak ilyeneket, tehát semmiképpen sem tekinthetem magam úttörőnek vagy forradalmárnak. Másrészt azért nem, mert ez a dolog semmiképpen sem álcázható nagy, fennkölt művészetnek.
Miért nem kezdtem el már korábban műalkotásokat készíteni az internetre? Valószínűleg azért, mert számomra csak akkor inspiráló egy technika, ha az elér egy bizonyos vizuális komplexitást. Nyilvánvalóan nem konceptuális, hanem érzéki megfontolások vezetnek a munkámban. Húsz évvel ezelőtt számos videojáték fejlesztésében vettem részt ZX Spectrum és Commodore 64 gépeken, de egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy saját művészetet csinálhatnék ezekkel a masinákkal. Aztán a kezembe kaptam egy ATARI 520-at, és minden megváltozott. Így történt most is. Évek óta használom és élvezem az internetet, de hogy erre a technikára valamit is csináljak… Aztán a dolog itt is megváltozott.
Négy évig tanítottam egy főiskolán, és persze legalább annyit köszönhetek a tanítványaimnak, mint ők nekem. Az egyik dolog, amire megtanítottak az, hogy az internet ugyanolyan valóságos dolog, mint a könyvek, a filmek, vagy bármi más. Egyetemi környezetben, ahol nem kell rettegni a magas telefonszámlától, ahol a letöltési sebesség rendkívül gyors, ahol a gépek napi 24 órás üzemben vannak, ez az egész globális kommunikációs technika teljesen hétköznapivá és használhatóvá válik. Különböző fiúk/lányok mutogatták egymásnak az interneten talált filmeket, zenéket és animációkat, néha megbeszélték a látottakat/hallottakat, e-mailban elküldték egymásnak az érdekesebb címeket, és ettől függetlenül ugyanúgy eljártak sörözni, ugyanúgy olvastak könyveket és ugyanúgy szerelmeskedtek, mint minden normális fiatal. Az volt az érzésem, hogy az ő számukra az internet eleven közeg, míg például a galériák világa – persze lehet hogy ez inkább az én véleményem – halott. (A kiállítást megnyitó beszédek utáni büfét leszámítva persze.)
Most lehetne egy szép hosszú vitát nyitni arról, hogy fiataljaink hülyülnek-e a számítógépes kultúra következtében, de én ezt most mellőzném. Az ilyen vitákban sok bölcs dolgot lehet hallani, főleg a számítógép ellenzőinek táborából, én viszont mindíg fennakadok azon az egyszerű problémán, hogy miért gondolja valaki azt, hogy csak azért mert egy technológia a múltban lett feltalálva és már megszokott a számunkra, jobb és emberközelibb, mint az a technológia, amelyik új és szokatlan. Kész vagyok egyetérteni bárkivel, aki elátkozza a fejlődés irányát és kijelenti, hogy az emberiség a vesztébe rohan, csak azt vegye észre, hogy ez a rohanás azóta tart amióta emberré váltunk, és minden új szörnyű felfedezés egy előzőre épül. Kevés mókásabb dolog van annál, mint amikor egy filmes szakember átkozza el a számítógépes technikát a régi értékek nevében. A könyvek szerelmeseinek már könyebb dolguk van, de azért szívesen meghallgatnám egy középkori kódexmásoló véleményét Guttenbergről.
Itt hívnám fel a figyelmet arra, hogy nincs „természetesebb” és „kevésbé természetes” műalkotás. Egy görög váza, egy reneszánsz falfestmény, egy Shakespeare szonett vagy egy számítógépes alkotás egyformán értelmezhetetlen mondjuk egy hangya számára. Mona Lisa mosolyát csak egy ember nagyságú, ember formájú és emberi gondolkodású lény képes érdekesnek találni. Tehát ha én gondolok egy érdekeset, ha ezt az érdekes gondolatot ki is tudom fejezni, és ha ezt az érdekes gondolatot más emberek is érdekesnek találják, akkor az van. Addig van, amíg emberek vannak, akik felfogják. Vagyis – visszatérve jelen dolgozat témájához – ha valaki felrak az internetre valamit, és egy másik ember abba belebotlik és megnézi és azt mondja magában „ejnye de szép kis gondolat ez” és tűnődik rajta egy darabig, vagy később, elalvás előtt egy pillanatra eszébe jut, akkor az a valami van, létezik, teljesen függetlenül attól, hogy éppenséggel nem nyom 16 tonnát és nincs bronzba öntve.
Abban, hogy jelenleg ez a művészeti forma érdekel, a technikai innovációnak is jelentős szerepe volt. Az új Flash és Shockwave formátumok lehetővé tették, hogy mozgókép, sőt 3 dimenziós mozgókép jelenjen meg az interneten, ami nekem nagyon fontos. Számomra ez a technika azért is kedves, mert a pályám kezdetén ugyanez a technika – a vektoros grafika – ébresztett rá arra, hogy talán a számítógéppel is lehet műalkotásokat készíteni. Akkor a számítógép volt lassú, most az internet az. Mindkét esetben a vektoros leképezés segített átlépni a hardver korlátain.
A C3 Alapítvány meghívására most lehetőségem van hetet bemutatni ezekből az internetes animációkból. Ez persze megint egy fura dolog; internetes munkákat kiállítóteremben mutogatni. Hiszen – mondhatná bárki – ezek a munkák megtekinthetők a hálón is. Erre két dolgot tudok válaszolni. Egyrészt egy ilyen kiállítás keretében a munkák némelyike nagyobb felbontásban, több színnel és általában optimalizált technikai körülmények között mutatható be, ami reményeim szerint a munkák javára válik. Másrészt pedig egy ilyen bemutató talán nem annyira magányos szórakozás, mint otthon egyedül bámulni a képernyőre.
Waliczky Tamás
Budapest, 2002. november 17.
A fenti szöveg egyes részei megjelentek a Pergő Képek
magazin 2002 augusztusi számában