Az idő egy fontos kulcsszó számomra; ezen belül is a jelen és múlt kapcsolata. Személyes érdeklődésem a különböző korok megértése és kutatása felé fordult. Talán mondható, hogy kiemelten a tizenkilencedik század felé; a századforduló felé, ahol a két nagy korszak érintkezését és átmenetét látjuk: a 19. és a 20. századét. A történeti korok utolsó akkordját és a modernizmust.
Ez az érdeklődés járja át a képeimet, ebből az érdeklődésből születnek. Ha egy picit közelebbről nézzük magukat a képeket: láthatjuk, hogy ezek régies képek. Még akkor is, ha minden elemet és tárgyat felismerhetünk és beazonosíthatunk, mint amik egyébként körülvesznek bennünket. Dzseki, Nike, hangfal, autó. Röviden megfogalmazva: az érdekel, hogy rá tudunk-e nézni a korunkra és benne az emberre úgy, mintha a nagy korok ragyogása minket is megillethetne. Tudunk-e kölcsönözni régi koroktól méltóságot, nemességet, fennköltséget.
A kiállítás során használt apafigura fogalom, túl azon, hogy elsődlegesen édesapám megörökített és megénekelt alakját hordozza, egy stiláris rétegként, azokra a követhető atyai-festői mintákra is utal, amiket megtaláltam Diego Velázquez, Benczúr Gyula, Ilya Repin vagy Ferenczy Károly festészetében. Festői apafigurák, akiknek az ecsetvonásaik, színeik, művészi attitűdjük az én festői döntéseimet is meghatározzák.