‘Hát ne sirasd testvéredet, ő már elpihent, végre szabad, végre megnyugodott, végre örökkévaló.’
Seneca
Hosszú évek óta gyűjtöm az anyagot ehhez a kiállításhoz (Nagy)magyarország és Európa területén fekvő mindenféle felekezetű, állapotú és méretű sírkertekben fényképezve. Amikor elutazom valahová, mindig meglátogatom a temetőt is, mert úgy gondolom, hogy egy népet/kultúrát enélkül jól megismerni nem lehet. A különböző sírokban és szimbólumokban tükröződik az ember lelkének gazdagsága, az építmények, fejfák, kőtáblák, keresztek, obeliszkek stb. tehát számomra nemcsak plasztikus formák, hanem a nép halálhoz, túlvilághoz való hozzáállását jelenítik meg. Ahány kultúra, annyi féle jel.
Azt hiszem minden emberi lélekben van egy tiltakozás az ellen, hogy léte végleg megszűnjön, ezzel párhuzamosan korunk kultúrája a szenvedések elkerüléséről, a halál kizárásáról szól. A jólét, a komfort elidegenítő hatású, fogyasztói társadalmunk figyelme az életre irányul, a világi élvezetek túlértékelése kiszorítja a mulandóság gondolatát, emiatt ezzel az ember napjainkban leggyakrabban magára hagyva kerül szembe. Ha őszimték akarunk lenni, temetőkben járva akarva-akaratlanul is eszünkbe jut saját halálunk, az, hogy merre is tartunk. Az elmúlás természeti törvény, tudata megkülönbözteti az embert a többi élőlénytől. Az emberiség halál-tudata pedig kultúra formáló erő.
Munkám közben próbáltam tehát megismerni az embert, aki gyászol és temet,ehhez elkezdtem kulturális antropológiát, teológiát, irodalmat olvasni, egyre több irásos anyag gyűlt össze, ezeket el lehet majd olvasni a kiállításon. A szövegek különbözőek, de azt hiszem – valamilyen módon – mindegyik a Túlvilág felé visz. Remélem meglátható belőlük, hogy amíg tabuként kezeljük a halál témáját, igazából nem vesszük komolyan az életünket. Ez most, a nagyböjt időszakában különösen aktuális, azt hiszem.
Walton Eszter