Néhány héttel ezelőtt felhívott egy portugál kollégám telefonon (aki egyébként nem művészettörténész végzettségű, de a kutatási területe a délkelet-ázsiai kortárs művészet) azzal, hogy bajban van, mert azt a feladatot kapta, hogy nemzetközi kortárs művészetet tanítson egy kurzuson. A gondja nem az volt, hogy nem ért hozzá, hanem az, hogy ma a piacvezető élvonalas kortárs művészet leginkább figuratív vagy absztrakt festészetből áll, és nem értette, hogy ez vajon hogyan lehetséges?
Kutatásai során megbizonyosodott arról, hogy a piacvezető kortárs művészet nagy része az európai modernizmusban gyökerezik, és meglepetten konstatálta, hogy ma a művészek nagy százaléka úgy posztmodern, hogy a modernitást nem megkérdőjelezi, hanem folytatja. A kortárs művészet ismérve ugye az, hogy vagy társadalomkritikát gyakorol, és/vagy a művészet határait feszegeti. Ez valójában a modernista művészeti hagyaték folytatása, azzal a hozzáadott értékkel, hogy a kortárs a modernitást is kritika alá veszi. Az a fajta kortárs művészet, ami például az absztrakció elveit követve a művészet mibenlétének kérdéseit feszegeti, nem tekinti elsődleges céljának, hogy társadalmi és politikai kérdésekre direkt reflektáljon.
Kolléganőm számára ez egy érdekes és megdöbbentő felfedezés volt, és — egyébként hasonlóan sok hasonló területeken aktív kollégájához — azt mondta, hogy ez a modernista hagyatékon alapuló művészet számára érthetetlen, hiszen a XXI. század égető problémáit nem veszi figyelembe, és nincs már időnk ilyen művészetre. Más szóval, őszerinte nincs már időnk absztrakt képekre, a művészet felelősségvállalása ma már máshova esik. A klímaváltozás és következményeire, emberi jogi igazságtalanságokra, tradíciók földbetiprására, politikai igazságtalanságra való reflexió a kortárs művészet feladata, nem pedig az öncélú esztétikai lubickolás.
Ugyanakkor művészek mégis festenek absztrakt képeket. A másik, őket támogató iskola — talán a formalizmus folytatásaként, Clement Greenberg nyomán — azt vallja, hogy a társadalomkritikus művészet sok esetben zsurnalizmus, és a művészet legfontosabb szerepe esztétikai. Az esztétikum alatt nem azt értjük, hogy valami szép, csinos, vagy akár gyönyörű, hanem azt, hogy a mégoly komoly hétköznapi problémákat is félreteszi, és egyetemes emberi, illetve transzcendens kérdésekre irányítja a figyelmet. A művészet elsődleges feladata az, hogy emberi létezésünkre, a világgal való kapcsolatunkra irányítsa a figyelmet.
Az Átfedések kiállítás művei gyakran látványokra épülnek, és — talán Cézanne hagyatékaként — arra kérdeznek rá, hogy mit is látunk valójában, mi is pontosan a minket körülvevő valóság, hogyan látunk, mi alapján épül fel belső világunkban a látvány? Az agyunk projekciói nélkül nem lennénk képesek felismerni a figurális látványt. Cézanne egyik híres mondása, hogy amikor ő egy tájképet néz, nem a természeti látványt, hanem a mögötte rejlő absztrakt formavilágot, a kúpot, a gúlát, a téglatestet látja. Ezért ezt is festi meg. Az absztrakcióban a figurális látvány geometrikus, vagy organikus formákra bontódik, és a festészet képes arra, hogy a figurális látvány mögé kússzon, és az esszenciáját ragadja meg. A formalista Roger Fry a művésznek ezt a jól használt képességét significant form-nak hívta. A „tiszta forma” a látott világ mögötti kép, ami a látott kép mélyén pihen. Az absztrakció pedig nem más, mint a látvány velejének kiszívása, amely szabadon, különböző textúrák, rétegek játékában jelenik meg.
Az absztrakció egyik magyarázata, ahogy a modern festők is eljutottak a figuralizmusból szépen óvatosan az absztrakcióhoz az, hogy — a szó szoros értelmében (to abstract) — a művész kiemeli, a látvány lényegét, és ezt veszi az alkotás alapjául. Ugyan ez jól hangzik, és valóban van ilyen alkotói folyamat is, több absztrakt művész esetében (pl. Mondrian vagy Kandinszkij) pont a fordítottja az történt. Ők már eleve absztrakt formákból indulnak ki, alátámasztva Platón Formák és Ideák gondolatkörét.
A görög filozófus szerint pont azért látjuk meg ezeket a formákat, és azért emelnek minket például ezek a képek esztétikai magasságokba, mert valójában ezekkel a formákkal van valós kapcsolatunk. Viszonyunk sokkal mélyebb velük, mint a megtapasztalható, látható valósággal. Sokkal inherensebbek az emberben ezek a formák, mint a fizikai, figurális valóság.
Platón Formák és Ideák elmélete szerint az ember valójában a formák világában létezik, és a fizikai világ csak egy árnyéka, csökevényes vetülete a formák és ideák tisztán ragyogó valóságának. A Szépséget, Jóságot, vagy Rosszat tehát nem azért ismerjük fel, mert láttunk már százhuszonhat szép, jó vagy rossz dolgot, hanem azért, mert van egy inherens előképünk róla, ami tér és időn, sőt, születés és halálon túl velünk van.
Amikor Koszorús Rita és Dóra Ádám művészetükkel kilépnek az időből, akkor valami olyasmi történik, hogy ezeknek a formáknak az időtlen, és emiatt tér nélküli, vagy egy teljesen más tér-dimenziójában létező minőségébe hívják be a nézőt. Valamiért ránézünk a képek különböző textúrájára, az ecsetvonások játékára, a színfoltok és mintázatok térjátékára, és élvezzük a képeket, borzasztó ismerősnek tűnnek.
Dóra munkái különösen nagy figyelmet szentelnek a festészet hagyományának, munkásságát festészeti elitizmusnak is nevezhetnénk. Koszorús kísérletezőbb, ezen a kiállításon azonban egy vegytiszta, lágy és nőies absztrakt hangot szólaltat meg. Nem azt élvezzük a munkákban, hogy „jelentenek” valamit, nem akarjuk, és nem is tudjuk őket „értelmezni”.
Egyszer Hajdú István mondta még nekem, hogy a „nade ez mit jelent?” kérdéstől tud igazán a falra mászni. Ezt Bernát András kiállítása kapcsán említette, aki most a Műcsarnokban látható kiállítása alatt a videó-interjúban azt mondta, hogy a „festészetem az elmúlt 30 évben akörül forog, hogy egyenesen, vagy görbén húzom-e a festékes ecsetet a vásznon.” Ezen persze aztán maga is nevetett egyet, de az igazság az, hogy tényleg ekörül forog a művészete.
Tehát igazából az absztrakció nem más, mint a megtapasztalható világunkból való kilépés, annak átlényegítése, kilépés a tér-idő létezésből, és abból a hétköznapi életből, ami a tér-idő birodalmában játszódik. Itt megtapasztaljuk, hogy embernek lenni sokkal több, mint a hétköznapjaink mégoly nyomasztó és sürgető gondja-baja között vergődni. Ugyan nagyon fontos a hétköznapi munka világában megoldani a dolgainkat, a megtapasztalása annak, hogy nem csak ez a küszködő, térnek és időnek, tehát világnak és elemeknek kitett élőlény az ember, talán a művészet egyik legnagyobb ajándéka.
Vékony Délia