Az Atlantisz szó hallatán olyan képzettársítások indulhatnak el bárkiben, melyek rögtön képzeletbeli utazásra késztetnek bennünket. Ebben az esetben elsősorban nem is a civilizáció bölcséjeként idealizált Atlantiszt, mint földrajzi helyet kell érteni – bár a tárlat kapcsán is fontos szerephez jut az emberiség különböző civilizácóinak egymásra gyakorolt hatása, jelentésréteginek átörökítése, formálódása -, hanem sokkal inkább egy benső, látszaton túli magot, melyhez kapcsolódni törekszünk.
Újplatonista értelmezésben a lélek az Isteni Értelem ideái szerint alakít egyedi tárgyakat az anyagban, és Arisztotelész is a Lélek és az Anyag egyesülésének tekintette a Formát. Legbensőbb lélekrétegeink, ősképeink lenyomataiként formálódtak a kiállítás szobrai is, melyek közvetítőként képeznek hidat letűnt kultúrkörök és jelenünk hanyatlófélben lévő civilizációja között:
„Minden igazi civilizáció eredeténél egy isteni faktum áll (minden nagy civilizáció azon a mythoson alapul, hogy istenek hozták létre): semmi emberi, vagy természeti faktor visszadni ezt nem tudja…Mindenütt megjelenik az individualizmus, a káosz, az anarchia, humanizmus hybrise, a minden tartományban végbemenő elkorcsosulás…Az antikvitás előtti időktől ezt az ”evolúciót” állapíthatjuk meg. Látni fogjuk: az isteni királyság távoli mítoszától kasztról kasztra süllyedünk le, mígnem elérkezünk a mai civilizáció arcnélküli formáihoz, ahol a puszta démosz és a tömegek világának démonizmusa mechanizált struktúrákban gyorsan és rémisztően kel új életre.”