Folyók, tavak, mocsaras vidékek és a természet élettelen tárgyai „környezeti személyiség”-ként váltak a jogban elfogadottá a környezetvédelem új lehetőségei érdekében az utóbbi években Ùj-Zélandon, Indiában és Európában. Ám már korábban, 2006-ban magának a természetnek a jogait ismerte el egy Pennsylvaniai település, ugyanez rövidesen Ecuador alkotmányában is megjelent, majd Bolívia nyilvánította ki, hogy a természetnek a tiszteletre és a regenerálódásra egyaránt joga van. Autonóm létezésük és védelmük joga vált így elismertté.
A joggyakorlat e változásával párhuzamosan alakultak ki viszont olyan új ökológiai perspektívákat hozó gondolkodásmódok, amelyek szerint az emberi lények és a nem-emberi létezők kapcsolatában az együttműködés domináns, s nemcsak az ember központi szerepét utasítják el, hanem azokat a nézeteket is amelyek az embert autonómnak és önállónak tekintik. David Abram egy „több-mint-emberi” világról gondolkozott így, majd az emberi felsőbbrendűség-tudat elutasítása és a bolygó, sőt az univerzum tárgyai autonómiájának elképzelése a tárgy-orientált-ontológia elméleteiben is megjelent.
Az autonómia (azaz – többek között – az önrendelkezés, a saját törvények, szabadság) érvényesülésének lehetőségei – ahogy mindebből is látszik – folyamatosan változnak. Ám nemcsak planetáris dimenziókban: a jelen legérzékenyebb társadalmi és egyéni konfliktusai ennek megfogalmazásával és hiányának kifejezésre juttatásával válnak tetten érhetővé és érthetővé. A filozófiai szövegekben talán nehezen megragadhatónak tűnő fogalom segítségével mind az egyik legalapvetőbb pszichés szükségletünk, és a társas kapcsolainkból következő dinamikáink, mind az állammal – talán láthatatlannak tetsző – kapcsolódási pontjaink is megjeleníthetők, s az is, hogyan is rajzolódnak ki nagypolitikai horizontok.
Ez különösen fontos egy olyan időszakban, amikor az autonómia egyik legnagyhatásúbb formájának tekinthető állami autonómia a közelünkben kerül veszélybe külső erők hatására. Felveti mindez azt a kérdés is, mit jelenhet a felbomlóban lévő vagy összeomló állam miatt többé már semmilyen biztonságot nem élvező, menekülni kényszerülő egyén autonómiája. Ám legalább ennyi veszélyt jelent számára a kizárólagos hatalmat gyakorló állam is, s kérdésessé válik, hogy a demokratikus folyamatok lendülete e viszonyok között hogyan formálhat új autonómiát, s hogy a nyilvánosság technikai médiumai vagy hagyományos műformákat új médiumként használó alakzatai által megjelenő narratívák hogyan hatnak minderre.
A mindennapok során az intézményrendszer működése határozhatja meg az individuum sorsát, heteroním, azaz külső törvények által kialakított helyzeteket létrehozva – vagy épp ellenkezőleg: elősegítve az autonómiat. A kiállításon megjelenő munkák ehhez kapcsolódva olyan kérdéseket érintenek, hogy vajon a radikális társadalmi utópiák intézményesülése garantálja-e az egyén méltóságát (kórházi kezelést kapva, munkáját elveszítve vagy épp megöregedve), vagy hogyan reagálhat az egyetem önállóságának aláására egy közösség az autoritér állam közegében. Avagy hogyan lehet tiltakozni az intézményi erőszak ellen, hogyan fejezheti ki egy választópolgár egy esendőségét vállaló, empatikus és aktív vezető iránti vágyát avagy általában milyen esélyei vannak a kapitalizmusban az individuum autonómiájának.
Ám ez utóbbira nagy hatással vannak a különböző szerep-elvárásokat tükröző hétköznapi erkölcsi normák és ideálok is, a sokszor kényszerhelyzetet jelentő szokások, mind megjelenésünk, mind viselkedésünk szempontjából. Itt érdemes – sérülékenységünk elismerése mellett – önállóság-vágyunk, szabadságunk kialakítása érdekében az autonómia fogalmát a filozófia története során leginkább meghatározó két filozófus elképzeléseit felidéznünk: a Kanttól származó „merj gondolkodni!”-axiómát és Adorno által felvetett „nem-részvétel” lehetőségét is.
Résztvevő művészek: Rufina Bazlova, Bagi Attila, Alice Hualice, Zoe Leonard/Szegedi-Varga Zsuzsanna, Simon Zsuzsanna, Todoroff Lázár, Tuboly-Vincze Gabriella