A múzeum 1989-es alapítása óta programszerűen törekedett a kelet-európai, illetve az amerikai és nyugat-európai kortárs művészet jelenségeinek együttes bemutatására és gyűjtésére, annak a többirányú és termékeny kapcsolatnak a feltérképezésére, amellyel a régió művészei kötődtek a háború utáni nemzetközi tendenciákhoz és művészeti központokhoz.
A jelenlegi kiállítás az egyes művek értelmezésével és új összefüggésekbe helyezésével igyekszik az ismert vagy eddig feltáratlan kapcsolatokat megvilágítani, miközben érinti az elmúlt ötven év társadalmi-politikai változásait és áttekintést ad a múzeum gyűjteményének történetéről is.
A kelet-nyugati megosztottságot, a hidegháborús szemléletet kívánta meghaladni a budapesti Ludwig alapítványt és múzeumot életre hívó német gyártulajdonos és műgyűjtő Peter Ludwig, aki már a hetvenes évektől kezdve figyelmet szentelt nemcsak az amerikai, hanem a vasfüggöny mögötti művészetnek is.
Ízlését és módszereit számos bírálat érte, ugyanakkor személye és gyűjteménye katalizátorként működött Budapesten, amelynek eredményeként létrejöhetett az első, nemzetközi anyagot is gyűjtő magyar kortárs művészeti múzeum.
A modern művészet háború utáni németországi rehabilitációja volt a célja az 1955-ben útjára indított kasseli dOCUMENTÁnak, amely napjainkra a világ legfontosabb, trendformáló kortárs képzőművészeti bemutatója lett.
Az állandó kiállítás vendégeként mutatjuk be Csákány István Szellemtartás (Ghost Keeping, 2012) című, a legutóbbi dOCUMENTA (13)-ra készített nagyszabású installációját, amely Kassel után elsőként a Ludwig Múzeumban látható. Csákány István sikeres kasseli szereplése újabb lehetőséget ad arra, hogy a (kelet-)európai szituáció ismét a nemzetközi párbeszéd részévé válhasson.
Csákány témáját és radikális realizmusát az európai újrealizmus egyes darabjainak segítségével gondoljuk tovább, amelyek a huszadik századi modern tömegtermelés, a gépkorszak elidegenedett, szürreális vagy épp banális hangulatát hordozzák. Az amerikai pop art ikonográfiájában a témát a fogyasztói társadalom szimbólumai és javai, a populáris kultúra ikonjai egészítik ki.
A hetvenes évek hiperrealizmusa ezt a személytelen objektivitást fokozza a végletekig. A gyűjtő Peter Ludwig számára a pop art és a hiperrealizmus művészei jelenítették meg leghitelesebben azt az életformát és értékrendet, amellyel nagyiparosként és gyűjtőként azonosulni tudott, de ugyanakkor a valóság- és emberábrázolást értékelte nagyra a kelet-európai realista tendenciákban is, mivel a művészetet alapvetően egyfajta kordokumentumnak tekintette. E szemlélet alapján alakította ki gyűjteményét, amelynek egyik kulcsfogalma a történelem- és emberábrázolás.
A hatvanas évek amerikai kultúrájának és képzőművészetének európai térhódítása a Velencei Biennálék és a kasseli dOCUMENTA több bemutatójához köthető. A magyar neoavantgárd új generációjának tagjai (a későbbi Ipartervesek) a hatvanas évek elejétől utazhattak hosszabb-rövidebb külföldi utakra, többek között így tájékozódhattak a nemzetközi tendenciák felől. Az 1966-ban az első magyarországi happeninget megszervező, illetve az 1968-ban és 1969-ben az un. Iparterv kiállításokon bemutatott művészek a háború után első alkalommal kerültek szinkronba az aktuális irányzatokkal; a heterogén csoportot az új szemlélet és az együttes fellépés igénye fogta össze.
1968-69 forradalmi hangulata a kapitalista rendszer kritikáját, a baloldali eszmék megerősödését hozta Nyugaton, ugyanakkor a csehszlovákiai katonai beavatkozás igazolta, hogy alapvető reformokat, társadalmi, hatalmi átrendeződést nem tűr el a kommunista egypártrendszer és a Szovjetunió. A nyugati kommunista pártok értelmiségi tagjai – köztük Pablo Picasso – nem ismerték fel a szovjet típusú diktatúra valódi arcát. A hivatalos kulturális csatornákon csak ellenőrzött és megszűrt információk juthattak át még egy jó ideig.
Politikai és személyes okokból számos magyar művész választotta az emigrációt ezekben az években, akik aztán Nyugat-Németországban, Svájcban, Ausztriában vagy Franciaországban hozták létre életművüket. Ugyanakkor informális ismeretségek és művészeti együttműködések alakultak ki nyugati és kelet-európai művészek között – többek között a Fluxus rendezvényei kapcsán vagy a mail art megjelenésével –, amelyek hosszú távú barátságokat alapoztak meg. Egy példa erre az 1972-es magyar-cseh-szlovák művészeti találkozó a balatonboglári kápolnában, amely a három nemzet közti megbékélés szimbolikus gesztusává vált.
Az európai hatalmi játszmákon belül különösen érzékeny kérdés volt Nyugat- és Kelet-Németország viszonya. A közös német történelem és a kortárs valóság témáit a realizmus és expresszionizmus különféle hagyományait folytató festők és szobrászok dolgozták fel a két Németországban.
A hetvenes évek második feléből és a nyolcvanas évek elejéről választott egyes német, magyar, orosz vagy amerikai művek témája is a hidegháborús szituáció, a kelet-nyugati kommunikáció és annak nehézségei, illetve a politikán túllépő globális megoldási javaslatok. A kétpólusú világrendszer felszámolását végül az 1989-es politikai változások hozták el; a folyamathoz nem kis mértékben hozzájárultak a művészi és egyéni szabadság univerzális elveit valló értelmiségiek és művészek is.
A Ludwig Múzeum új állandó kiállítása a több mint 500 művet számláló gyűjteményből mintegy 80 darabot mutat be a közönségnek.