Baranyay András (1938 ‒ 2016)

A tavaly elhunyt Kossuth-díjas képzőművész, Baranyay András életművének bemutatására utoljára 1998-ban, az Ernst Múzeumban nyílt lehetőség, majd’ húsz évvel ezelőtt. Az azóta rendezett kisebb tárlatok esetlegesek voltak, s többnyire visszhang nélkül maradtak. Baranyay közel két évtizeden át volt a Grafikai Tanszék mestere, kapcsolata a „jelennel” sokáig élőnek látszott, művei mégis – mint ő maga is – „kihúzódtak” a jelenkori képzőművészet pályájáról. A kiállítás tehát egyrészt egyfajta újraszituálása az életműnek, amely a 20. századi közép-európai vizuális gondolkodás iskolapéldája gyanánt követelhet magának értelmezést. Másrészt a félévszázados munkásságból válogató tárlat „érzelmes utazás”, hazatérés az Egyetem falai közé.

Baranyay korai litográfiái és rajzai látszólag a pop arthoz kötődnek, ám sokkal enigmatikusabbak és bonyolultabbak, más szempontból „szegényesebbek”, hiszen egy jóval zártabb, hagyományosabb és intenzívebb gondolkodásmódnak a termékei. A hetvenes évek elején a fotószerű hűségre törekvő műveket maga a fénykép váltja föl, mellyel a művész egyrészt közelebb került a látványhoz, másrészt a fotográfia vegyi és mechanikus manipulálásával képessé vált a „látható” (a világ) virtuális befolyásolására. Baranyay „konzervativizmusára” jellemző, hogy míg a litográfiák és színes rajzok a piktorialista fotográfiákra emlékeztettek, addig átrajzolt-átfestett, vegyszerekkel módosított fényképei a kőrajzokra hasonlítanak puha, kontraszt nélküli – de nem életlen – foltjaikkal, elomló vonalaikkal. Témái a hetvenes évek elejétől szinte azonosak és igen egyszerűek: kezek, csendéletek és önarcképek. 1976-77 óta készített önarcképei – legismertebb és legjobb munkái – egy szigorú, desztillált mazochizmussal végrehajtott önvizsgálat szomorúan objektív eredményei. Önportréinak – de végül is minden munkájának – megközelítéséhez a kierkegaardi fogalmak adnak kulcsot: az esztétikaivá tett bánat, az inkognitó, a bűn és bánat kettőssége, a választás kényszere.

Baranyay András (1938-2016) 1957 és 1965 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult, ahol festő és restaurátor diplomát szerzett. Több mint tíz éven át falkép-restaurálásból élt; számos kastély és templom felújításában vett részt. 1988-tól a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola rajztanára, majd 17 éven keresztül, 1991-2007-ig tanított a Magyar Képzőművészeti Egyetem Grafika Tanszékén. A hatvanas évek közepétől a magyar avantgarde majd’ minden csoportkiállításán szerepelt. Munkái 1963 óta számtalan nemzetközi grafikai biennálén voltak láthatók. A nyolcvanas évek elejétől gyakori résztvevője a kortárs magyar művészetet külföldön bemutató tárlatoknak. Magyarországi egyéni kiállításain kívül bemutatkozott Helsinkiben, Prágában, Tarbes-ban is. Munkáit számos magyar köz- és magángyűjtemény, valamint többek között a párizsi Bibliotheque Nationale és a washingtoni Hirshorn Museum őrzi.

Hajdu István