Bármikor tudnék sírni. A cím már önmagában is elégikus hangvételű, s a kiállított festményekre is jellemző egyfajta melankólia. A rajtuk megjelenő kezek a részletekre helyezik a hangsúlyt, s azt sugallják, hogy el kell távolodni, le kell mondani az egész látványának vágyáról. A lassan kibomló enigmatikus képek szakrális világot elevenítenek fel, miközben egyfajta személyes mitológiát, elmélkedést is megtestesítenek, s a képi utalásokkal mutatnak egy tágabb narratíva felé. Személyes képek ezek, s mivel ma festődtek, akarva-akaratlanul is reflektálnak a környezetünkben történtekre, vagy időnként egy-egy kollektív kultúrtörténeti eseményre is.
A festmények felületkezelésének megváltoztatása tudatos, amellyel az ezredforduló környéki festészetéhez, azaz a vastagon felhordott, pasztózus anyaghasználathoz – a ?gyökerekhez? – kanyarodik vissza a művész, aki a festéket látni és láttatni akarja. A fotószerű, de elmosódott, szándékosan elrontott, lazább megoldások is régi-új kísérletező kedvét mutatják.
Témái sötét háttérből bukkannak elő, klasszikus festészeti előképekre utalva. A többnyire kis méretű képek szigorúan szerkesztettek, közeliek, mondhatnánk kéz-közeliek, amelyek a művész egyik legfontosabb erényét, a tőle megszokott iróniát permanens rétegként hordozzák felületükön.
Király Andrásnak ez immár a harmadik önálló kiállítása a Viltin Galériában, amely ez alkalommal a festőművész kézzel foglalkozó sorozatának legfrissebb, 2016-ban készült darabjait mutatja be.