A marosvásárhelyi születésű Herman Levente (1976) legújabb művei finom és lírai festésmódjáról tesznek ismét tanúbizonyságot. Herman festészetét meghatározza, hogy mindig a valóság elemeiből építkezik, mégis a jelenetek olyan megfoghatatlant ábrázolnak, mely túlmutat a hétköznapi világon. A transzcendencia bizsergető érzése ott húzódott a korábbi Tervek az Új Paradicsomhoz sorozat pocsolyás, szemetes tájaiban, a Nyomok lebegő vacsoraasztalain, az Utolsó vacsorák betontömbjein, vagy a Kéreg ritmusa szabályos fatörzsein, és újabban még erőteljesebben hatja át a tájat.
Végtelen hómező, póznákká merevült fák, sűrű erdőrengetegben villogó fények, behavazott vidék a sötét éjszakában, emberek sehol, mégis mindenhol érezni jelenlétüket, nyomaikat. Fogy az érintetlen természet és szűkül a perspektíva. De Herman képei segítenek egy új világot álmodni, ahogyan Légrádi Gergely író a kiállított művekhez írt egyik szövegrészletében megfogalmazza: „ahogy festők álmodnak / úgy álmodtak ők is világot / maguknak / fénnyel / kerttel / kenyérrel és borral.”