Több, mint egy év kihagyás után, október vége felé kezdtem hozzá az utolsó, extrém munkaidejű menetnek, a tó felőli négy fatörzs megfestésének. Hetente két napra lejártam Pécsre tanítani, de egyébként minden lehetséges időmben dolgoztam, s nagyjából, ahogy terveztem, május végére lettem kész velük. Festés közben igyekeztem mindig a közvetlenül előttem álló feladatokra koncentrálni és bármennyire is kívántam néha, az öt hónap alatt sem ezen a képen, sem másikon, semmi másba nem fogtam bele. Ahogy a mintázat lépésről lépésre, mindig lentről felfelé haladva, fénylő kígyóbőrként lassan felfeszült az évekkel korábban híg aláfestéssel vázlatolt törzsekre és ágakra, a folytatással kapcsolatos elképzeléseim is egyre világosabban körvonalazódtak. Ősszel, elsősorban még csak a következő résztávon gondolkoztam festés közben, mert az nyilvánvaló volt, hogy a második fa fontos összekötő kapocs lesz a már elkészült előtér nagy kiterjedésű, egymástól karakteresen különböző mintázatai és a távolabbi, az egyre csökkenő méretarány miatt egyre egyszerűbb alakzatokból felépített távolabbiak között. A gondosan kikevert színsorokat alumínium tubusokba töltöttem, ezért aztán fél óra alatt, friss olajfestékből bármikor, újra és újra, fel tudtam építeni az egész, összetett, mégis áttekinthető színrendszert a palettán – amelyről persze előtte lekapargattam az előző heti maradékot. Többször is eszembe jutott akkoriban, hogy beteget jelentek a munkahelyemen és festek tovább, de mivel a nyolc év alatt iskolaidőben még egyszer sem voltam beteg, inkább meggyőztem magam arról, hogy – mivel minden egyéb változatlan – a rendszeres heti megszakítások akár élettelibbé is tehetik az alakuló mintázatot. Mire télre fordult az idő, belefoghattam a második fatörzs festésének előkészítésébe. Pontosan ugyanazt a három (arany-ezüst, sötét-világos) színsort kevertem ki és tubusoltam be újra, csak ezúttal eltérő alapanyagokból dolgoztam: az első törzs sűrű kadmiumvörös keverőszíneit áttetsző rózsákkal és lazúros bordókkal helyettesítettem úgy, hogy ugyanolyanok legyenek, de mégis legyen köztük valamilyen, alig észrevehető különbség. Azért volt erre szükség, mert már a két bal oldali fát is különböző palettával és technikával festettem évekkel korábban, egyrészt, hogy érzékeltessem a távolságot, másrészt hogy a közeli fák minél inkább önálló egyéniségek lehessenek úgy, hogy ezen a festményen legalábbis, valamiképpen mégis nyilvánvalóan összetartozzanak. Szerencsém volt, mert addig még soha, egyszer sem fordult elő, ami abban az államvizsga időszakban: talán a tavaszi diplomázás megnövekedett vonzereje miatt (végig büfé és közvetlen utána nagy kiállítás az M21 Galériában) egyetlen opponensi, vagy konzulensi véleményt sem kellett írnom. Karácsonyt leszámítva, így több mint két hónapig megszakítás nélkül dolgozhattam és a tavaszi szemeszter kezdetére el is készültem a második fával, amelynek összenőtt, szabályos lyukat formáló ágát a gyerekkoromból, Római-partról importáltam a képbe. Az alsó karját a valóságban, a parkoló autók miatt még a nyolcvanas években levágták, de a lyuk, amivel tizenkét évesen az első és utolsó búcsúlevelem fogalmazása közben is szemeztem az ablakunkból, ma is látható. Az utolsó két fa végül, valóságos rémálom közepette készült. Az összeszűkült határok közt formálódó puzzle-t testvérem, Máté kurta kemoterápiája és kegyetlen, húsvéti haláltusája közepette is építgettem. Hétfőn este, hat nap után először, és mint másnap hajnalban kiderült, utoljára, váratlanul rám nyitotta a tekintetét. Három héttel azelőtt, több mint fél év után járt a műtermemben, győzött a pingpongban és láttam, hogy ő is látja, hogy a panorámát időközben elárasztotta a fény, hogy már szinte önmagát építi a kép és jó eséllyel nem marad félbe, valamilyen konceptuálisan szublimált állapotba rendeződve, hanem most már végig fog haladni, lehet lezárása az ügynek. A nagy áttörést, a fémkerítés üveggé alakulását ő már nem láthatta, de azt biztosan, hogy az építészeti elemek színes-szürkéinek viszonylag kis rizikófaktorú korrekciójával, kis szerencsével és odafigyeléssel kiegyensúlyozhatóak lesznek a fényviszonyok és talán a három kicsi árva gyerekének is a szemébe tudok nézni majd.
A vége szinte magától értetődő volt, mint a snookerben lehet egy
century break záróakkordja, mikor a játékosnak nem marad más dolga, mint a színes golyókat szép sorban elpakolni.
Losonczy István
