Belső idő
Ránéztem az órára, és öt perccel kevesebbet mutatott, mint az előbb.
Számomra az idő a legdöbbenetesebb jelenség, amit a létezésben
csak megtapasztalhatunk. Rés a valóságérzeten; mindenütt,
mindenben jelenlévő, nyugtalanító kérdőjel.
Egyszer, éjjeli őrségben, álltam a csillagos eget nézve,
és a zsigereimben éreztem, ahogy zuhanok át az időn, és
lehetetlen megkapaszkodnom. Álomból hirtelen felriadva bárki
érezheti egy pillanatig, hogy minden időkön kívül, öröktől
fogva létezik.
Kétségbeesetten kapaszkodunk egy konszenzuális valóságképbe,
és nagyon akarunk hinni abban, hogy az idővel minden rendben van.
De a megbizonyosodást maga az időérzékelés
teszi lehetetlenné.
Antropomorf fogalmaink kényszeru alkalmazása miatt reménytelenül
összekeveredik minden. Semmiben sem lehetünk igazán biztosak.
Azzal a meghasonlottsággal kell élnünk, hogy létezésünknek
épp a legelemibb aspektusát nem érthetjük meg.
A sorsukra hagyott, pusztuló ipartelepek másnak eldózerolni
való romhalmazok –
számomra kincsesbányák; kimeríthetetlen forrásai
a vizuális változatosságnak. Emberkéz-tervezte,
de már az anyag természete szerint erodáló felületek
és kontúrok, káprázatos ,rend’ szerint kitört
ablaküvegek. Árnyjátékok és kataton mozgássorok,
melyek csendes szemlélődésre hívnak; szavakban megfogalmazhatatlan
alapkérdésekre nem-verbális válaszokat adnak –
én pedig a fényképezőgéppel jegyzetelek.
Lix Péter