– Artúr a kempingben lakott egy felfújható gyerekmedencében. Emlékszem, hogy egy alkalomal véresre csipkedte egy csibor, most a csap nyitva, a teknős medencéjéből meg dől a víz. – Folyik a kezemről, az arcomról is folyik, valósággal úszok a csiganyálban. Szatyrokkal hordom őket haza de nagyanyám se főzi meg őket, anyám el is hányja magát. – Dohányozni pedig kell valahogy, amikor anyámmal szívtam majdnem megfulladtam de most mindenki szálanként lopja és jár hozzá fogkrém, 10 emeletes panel tetején jár körbe a tubus. –
Bagi Attila táblaképei és murális kompozíciói az emlékké és tapasztalattá váló érzékelés végtelenbe hajló alakváltozásainak sérülékeny, tűnékeny mozaikjai. Az örökké torzuló és lebomló, hirtelen a felszínre bukó vagy éppen süllyedő töredékek itt az ábrázoló és absztrakt tengelyén merevednek pillanatképekbe. A Big Boys Don’t Cry egy tapasztalati entrópia vizuális manifesztációja, sérülékeny és billegő narratíva-kísérerlet, amelynek többszörösen átírt karakterei szubjektív (egyszerre képi és szimbolikus) arányrendszerben nyernek csak ideiglenes stabilitást. Az emlékezés szilánkjai – központi figurái – hol eltűnnek, hol elvesznek vagy egyenesen kibuknak a képmezőből, egy bizonytalan, szabadon változó narratív keret immár tárgyi Doppelgangereiként. Ezek a tárgyak hasonló töredékként torzulnak tovább, kúsznak ki-be abba a tapasztalati valóság mögött álló (és egyben azt megalkotó), folytonosan torzuló, elasztikus mintázatba, amelyet emlékezetnek hívunk.