Bogdándy Szultán munkái meghökkentők, megrázóak, már-már brutálisak. Erejük mindenekelőtt az anyaghasználatban rejlik: ‘Ha el akarod kerülni a művekben jelentkező, korunkban már nem létező összhangot, szerves anyagokat kell építened a munkáidba. Preparált húst, mumifikált élőlényeket, csontot, belet… Ezek azok az anyagok, amelyek mulandó testünket is felépítik, és így kapcsolatot teremthetsz a létezővel’. – vallja a szobrász, aki csaknem negyed évszázada építi össze műfajilag nehezen meghatározható objektjeibe különböző állati eredetű testrészek, talált tárgyak, fadarabok, ipari hulladékok, kövek, törött üveg felhasználásával látomásait a világról. Dekorativitásra törekvő esztéticizmus helyett a földközeli, organikus alapanyagok durva megmunkálása, természetes ”színtelenségében” meghagyott valósága által keltett elsődleges képzetekkel és érzületekkel apellál.
A kiállításon bemutatásra kerülő műveiben a minden idealizálástól mentes emberi lét foglalkoztatja. Megközelítése egyszerre analitikus és szintetizáló. A primer alapformákig lecsupaszított, redukált emberi alak bábuszerűségében kiszolgáltatottá válik valamilyen hatalmasabb, tőle függetlenül létező erőnek, mintegy voodooabaként jelenítve meg az embert magát az élet színpadán.
Játékosság sem hiányzik az alkotásokból, azonban csak annyira könnyedek ezek a víziók, mint amennyire a régebbi korok vásári játékai, amelyeket ez a fajta dobozba zárt teatralitás felidéz. A tanmesék tömörségével egy-egy képbe zárt történet kibontása, a tanulságok levonása a szemlélőre vár.
