Kiállításunk Stefan Osnowski (1970) főként az elmúlt néhány évben készült alkotásaiból válogat, de egy-egy mű erejéig visszanyúl a művész korábbi ciklusaihoz is, amelyek tartalmi és formai szempontból is szervesen kapcsolódnak a legújabb képekhez. Mindegyikre igaz, hogy a természet, a táj, az embert körülvevő növényvilág látványából indul ki és az ehhez kapcsolódó elképzelésekre és befogadói attitűdökre reflektál. Osnowski művei nehezen kategorizálhatók, hiszen technikai értelemben fametszetek, méretük és elkészítésük módja azonban egyedi és megismételhetetlen, és így sokkal inkább a festészettel mutatnak rokonságot.
A legújabb művek egy olyan reduktív eljáráson alapulnak, melynek során a művész a nyomódúcot, az egyes színrétegek nyomtatása között tovább metszi, így az egymásra rakódó rétegekből épülő látvány egyedi és megismételhetetlen: javításra és sokszorosításra nincs mód. Képeit a művész a digitális látványból inspirálódó rácsok és struktúrák ismétléseivel és elcsúsztatásaival alkotja meg. Az olykor hat rétegből építkező kompozíciók ugyanennyi színt tartalmaznak, melyek a merített papír felületén akár hónapokig is száradnak. A látvány e hosszan tartó folyamat során, intuitív módon, sokszor a művész számára is meglepetést tartogatva alakul ki. A képek ezen sajátos időbelisége – a múlt, a jelen és az eljövendő – az a jelenség, amely az alkotót különösen foglalkoztatja. A palimpszeszthez hasonlóan, Osnowski egyik réteget rakja a másikra, anélkül, hogy teljesen eltörölné az előzőt. Ez a folyamat akár a percepció és az emlékezés metaforájaként is értelmezhető.
Az európai művészet történetében Árkádia, mint ideális, paradicsomi táj, Vergilius óta fontos szerepet játszik. Később, a XVII. századtól a festészetben is megjelenik, és a hajdan volt aranykor képzetét hordozza, amely a néző számára nem valós, hanem egy vágyott táj harmóniáját közvetíti. Leginkább Claude Lorrain és Nicolas Poussin festészete tekinthető ebből a szempontból példaértékűnek. Művészetük olyan mértékben határozta meg koruk látásmódját, hogy az itáliai Grand Tour művészetrajongói a mediterrán tájat az ő „szemüvegükön” keresztül látták. Korunk látásmódját leginkább a pixelekből építkező és a világító okostelefon-képernyők felületén megjelenő idealizált képernyővédők, túlszaturált színes tájak határozzák meg. Osnowski képiségében egy ősi technika megújításával reflektál erre, melynek során a táji látvány darabjaira hullik és az absztrakt formaképzés törvényeinek engedelmeskedve születik újjá a felületen.
Az absztrakt tájképi konstrukciók optikai zajt és egyfajta vibrálást keltenek, mintha egy szűrőn keresztül látnánk, amely próbára teszi és megkérdőjelezi az észlelésünket. Az alkotó kerüli az egyértelmű motívumokat; a művek a hanyatlás határán állnak, az amorf növényzet alig felismerhetően hasad és bomlik. Az ábrázoló jelleg szinte teljesen hiányzik, ahogyan a képek absztrakt színmezőkké oldódnak fel. A közös narratíva elvesztése és a darabjaira hulló elbeszélések egymást felülírva és részben kitörölve olyan látványt hoznak létre, amelyen a vágyott természet csak bitek formájában jelenik meg. A kozmikus távlatokat nyitó címadások (Archernar, Nebula) csillagködök, galaxishalmazok felvételeinek szintén idealizált látványára utal, amelyek éppúgy az emberi fantázia szülöttei, mint Claude árkádiája. Osnowski fametszetein azonban sokkal hangsúlyosabban jelenik meg a töredezettség. Ezek már a fragmentált, darabjaira hullott, részleges tudás képei, melyek a végleg darabjaira szétesett Árkádia látványát képtelenek összerakni.
Schneller János művészettörténész