A Magyar Nemzeti Galéria időszaki kiállításaihoz kapcsolódó, tematikus, kortárs sorozatának harmadik kiadása a Fortepan-tárlatra reflektálva a fiatal és középgeneráció azon – nem csupán a hazai, de a nemzetközi kortárs képzőművészeti tájképet is aktívan alakító – tagjainak munkáit mutatja be, akiknek alkotói gyakorlatában meghatározó szerepet tölt be a családi archívum kutatása, az emlékezet és a múltfeldolgozás folyamatának vizsgálata.
A kiállításon hangsúlyossá válik a nézőpontváltás, mely ellentétben a társadalmi emlékezetkultúra egy-egy darabját megelevenítő és az elmúlt idő általános pátoszával átitatott, régi fényképek retrospektív narrativitásával, az introspektív látásmódra helyezi a hangsúlyt: a kortárs művek nem az időbe belevetett énre, hanem az időre fókuszálnak a változó énben. Nem elillanó emlékek rögzítésére vagy a mulandósággal szembeni ellenállásra, hanem az emlékek és az emlékezés szubjektív rendszerének megismerésére és leképezésére tesznek kísérletet.
Az efféle aktív, értelmező emlékezet és – az elmúlt két évszázad alatt az emlékezés helyettesítő funkciójává avanzsált – fotográfiai képalkotás által kondicionált gondolkodás között alapvető ellentmondás húzódik. A fényképezőgép által lehetővé tett – s egyben meg is szabott – gyors látás kritikai megközelítését sugallja a kiállítás címe is: a 19. század elején szabadalmaztatott optikai eszköz egy időben zajló folyamatot, a rajzolást volt hivatott segíteni és – a mai tükörreflexes kamerák elődjeként ismert – camera obscurától eltérően nem a valóság mechanikus leképezését szolgálta.
Hasonló időbeli, tudatos alkotófolyamatként értelmezik az egyéni emlékezést a különböző képgrafikai eljárásokat idéző, részben vektoros vagy műszaki rajzokon alapuló kortárs művek, melyekben a fotók kisajátításának és átalakításának alkotói intervenciója mellett visszatérő motívumként jelenik meg a rajzolás, körberajzolás gesztusa is. A bergsoni oszthatatlan idő és a fotográfia alapvető ontológiai kérdéseiből kiindulva az emlékezet konstruktív természete áll a kiállítás középpontjában: a mediálisan változatos művészi pozíciók eltérő aspektusból világítják meg a tapasztalati tények és a képzeleti képek közti intuitív összeköttetésekre építő emlékezet struktúráját. Az építkezés szimbolikája – utalva a kognitív folyamatra – több síkon hatja át a kiállítás vizualitását.
A kiállított kortárs művek érdekessége, hogy az idő hagyományos, egy képi pillanatba sűrítése helyett nem csupán képi tartalmaik, hanem időbeliségük is önálló jelentéssel telítődik, mintha egy elképzelt idő-fenomenológiai kutatás rekvizitumaira bukkannánk a kiállítótérbe lépve. Akár egy Tarkovszkij-film: a tárlat megfosztja az időt a dramaturgiai objektivitástól, magára hagyva a nézőt az idővel.